Anna nyakán egyre csak nőttek a csomók. Az előző részben olvashattunk arról, hogy az „angyalszemű” sebész az egyik nyirokmirigyből mintát vett, hogy megállapítsa a gyógyítás további menetét. A műtét nem úgy sikerült, ahogy tervezték, mintavétel helyett az egész csomót ki kellett operálni. Anna lányának közben súlyos húgyúti fertőzése lett, csüngött az édesanyján, akinek egyre nagyobb fájdalmai ellenére egyedül kellett gondját viselnie a kislánynak, mert a férje külföldön dolgozik. Anna közben az őrangyalával kommunikált, és megpróbált pozitívan gondolkodni.
Az ágyamra huppantam, egy felgöngyölt törölközőt a nyakamra szorítva elaludtam. Amikor felébredtem, émelyegtem, nem csoda, hiszen nem ettem, nem ittam már 15 órája. A fürdőszobába igyekeztem, hogy megtapogassam a nyakam, le volt ragasztva, nem láttam a heget. Visszavánszorogtam az ágyamba, elővettem a mobilom, lefényképeztem magam, és felraktam a képet a Facebook-profilomra. (És nem csücsörítettem hozzá…) Délután fél 3-kor kezembe kaptam a zárójelentést, és hazamehettem. A nővérke említett valami kézzsibbadást vagy elváltozást a bal kezemben, mint egyfajta műtét utáni mellékhatást, de oda se hederítettem, örültem, hogy a nehezén túl vagyok. Nem foglalkoztatott semmiféle komplikáció. Azt is mondta, hogy amikor legközelebb jövök az eredményért, akkor veszik ki a cérnát is. Kicsit húzódott a friss sebem a nyakamon. Viszont csak az forgott a fejemben, hogy ennem kellene már valamit. Nagyon éhes voltam.
Büszkén viseltem ezt a vágást
Otthon letéptem a ragtapaszt a vágásról, mert irritálta a bőröm. Tapogattam a nyakam, olyan üreges volt az a hely, ahol azelőtt csomó feszült. A családom minden tagja irtózik a betegségtől, a vértől, operációtól, én meg gonosz módon szándékosan rántottam el a pólóm nyakát, mutogatva a heget. Vihogtam, amikor undorral fordultak el. Igazából büszkén viseltem ezt a vágást, mert arra emlékeztetett, hogy mekkora akaraterő lapult bennem, aminek nem voltam tudatában. Önérzetem az egekben volt.
Tíz napot kellet várnom az eredményre. Fura módon nem volt idegőrlő a várakozás. A műtéttel léptem egy nagy lépést, türelmes voltam, és higgadt. Már nem fojtogatott semmilyen kétségbeejtő gondolat, hiszen feltártuk az okot, az eredmény ezen nem tud változtatni. Tudtam, hogy daganat, csak azt nem tudtam, hogy pontosan melyik típusa. Sok cikket olvastam a nyirokrákról, és ami még meglepő, hogy több újságban olvastam történeteket olyanokról, akik megküzdöttek a nyirokdaganat egyik formájával, a Hodgkin-limfómával. Hétköznapi emberek meséltek magukról, hogyan teltek a napjaik a kemoterápia alatt, hogyan viselték a mindennapos sugarazást, és végül a csontvelő-átültetést is. Volt, aki győztesen került ki a harcból, de volt, akinek visszatérő vendége volt a limfóma, és nem élte túl. Hoppá-hoppá! Már akkor közölték velem az égiek, hogy milyen betegség fészkelt belém.
Egyre nagyobbak a tumorkáim
Éltem a szürke hétköznapjaimat, Jázival továbbra is itattam az antibiotikumot, emellett „varázsporos” fürdőt is kellett készítenem neki minden este, mert a laboratóriumi vizsgálat kimutatta, hogy még mindig ezernyi baktérium tanyázott a kiscsajban. Már a második üveg szirupot nyakalta. A férjem külföldön tartózkodott ez alatt az idő alatt. Általában Messengeren csetelgettünk, amikor volt rá lehetősége. Mindezek mellett elláttam a teendőimet. Fáradékony voltam, egyre nagyobbak voltak a tumorkáim a nyakamon és a kulcscsontok környékén. Szabályos kis dudorok voltak. Gyakran tapogattam a csomókat, próbáltam megsaccolni, hány centisek lehetnek. Voltak ott kisebbek és nagyobbak is, 1-től 3 cm-ig terjedt a kitapintható daganatok mérete. Igen, megmértem őket. Amikor valaki rajtakapott, hogy nyomogatom a duzzadt nyirokmirigyeket, azonnal rám ripakodott. Mindenkit undorral és félelemmel töltött el maga a látvány is, hát engem furcsamód nem. Tulajdonképpen így szembesültem azzal, hogy mekkora mafla voltam, hogy ilyesmiket képeztem a testemben. Érintésre nem fájtak, és ebben volt valami megnyugtatóan borzongató érzés.
Éjszakánként még mindig felébresztett a hidegrázás, lázcsillapítót kaptam be, aztán dideregtem egy kicsit, majd elöntött a hideg veríték, és jöhetett a vakaródzás. A gerincembe olykor belenyilallt a fájdalom, de azt tapasztaltam, hogy lassan elhagyni készültek ezek a tünetek. „Biztos a végső stádiumban tartok, ha már a szervezetem sem reagál a daganatos sejtekre” – gondoltam magamban. Az az igazság, hogy nem akartam ezzel a témával sokat foglalkozni. Néha eszembe jutott az a riasztó gondolat, hogy várhatóan kemoterápia vár rám, de felesleges képzelgésekbe nem bocsátkoztam.
Az erősek felkapaszkodnak, a gyengék elhullanak?
Egy CD-n, amelynek a címe A Titok, láttam egy nőt, akinél mellrákot diagnosztizáltak, és ő nem vetette magát alá a kemoterápiának, mert hitt a vonzás törvényében, gyökeresen megváltoztatta a gondolkodását és a viselkedését. A szíve mélyén erősen hitte, hogy már meggyógyult. Úgy látta magát, mint egy egészséges ember. Nem foglalkozott a daganattal, tudatosan elterelte a figyelmét úgy, hogy pozitív gondolatai voltak, nem tekintett magára betegként, vidám társas életet élt, kizárólag komédiákat nézett, mert az önfeledt nevetés elterelte a figyelmét arról, hogy daganat nőtt a mellében. Mindennap hálát mondott az univerzumnak az egészségéért, a gyógyulásáért. Három hónap bőven elég volt neki ahhoz, hogy felszívódjon a csomó. Meggyógyította önmagát! Felmerült bennem a kérdés: „Leküzdhetem a rákot csupán azzal, hogy egész nap komédiát nézek, egészségesen étkezem, és vidáman, széles mosollyal hálát rebesgetek?” A válasz bármennyire is meglepő, de: IGEN! Ez az öngyógyító képesség mindannyiunkban ott rejtőzik. (No, erre kicsit később jöttem rá.) Csak ahhoz hatalmas erőt kell venni, gyökeresen meg kell változtatni a gondolkodásunkat, elengedni a félelmeinket, aggodalmainkat! Na, ez az igazi előrelépés! Hiszen (a nagy átlag) megszokta az önpusztító és stresszes életét, ezt fogadta el normális állapotnak. Egyszerűbb volt azt hinni, hogy a körülmények áldozatai, és nagy ritkán tettek erőfeszítéseket a változtatásért. Ezt tettem én is. Hagytam, hogy a körülmények irányítsák az életemet, elhittem azt a felfogást, hogy az élet kemény, és küzdeni kell, az erősek felkapaszkodnak, a gyengék elhullanak. Akkor érlelődött bennem egy bizsergető gondolat: „Akkor én egy gyenge lény vagyok ezen a földön? Kicsi porszem, amelyet a szél fúj oda, ahova a kedve tartja? Ha másnak sikerült változtatni a gondolkodásán, akkor talán nekem is sikerülhet!” Felbuzdulva a mellrákból kigyógyult nő történetén, elhatároztam, hogy én is megpróbálok új szokásokat, új gondolatokat becsempészni elmémbe.
Az elmében dől el minden
Reggelente megköszöntem Istennek, hogy élek, és új nap virradt rám. Kértem erőt, türelmet, kitartást és egészséget. Hálát rebegtem, közben elképzeltem mindazt, amit kértem. Erős és kitartó nőnek képzeltem magam, türelmes önmagamhoz és a családtagokhoz. Egészségesnek és boldognak láttam magam, eltelve végtelen pozitív energiával. Napközben többször mondtam el magamban: „Köszönöm a csodás gyógyulásom! Köszönöm a kitűnő egészégesem!” Minél többször hajtogattam magamban ezeket a gondolatokat, annál többször éreztem, hogy eltelek szeretettel, és magasztos érzés kerített hatalmába. Mély sóhajtásokkal nyugtáztam azt a tényt, hogy biztonságban vagyok, és kérésem teljesül.
Kis lépesekkel haladtam az új kijelölt úton. Korábbi énemet kezdtem elfelejteni, mosolyogva ébredtem, derűsen végeztem a napi feladataimat, könnyedén, lazán kezeltem a lányom elhúzódó fertőzését, és elhatároztam, hogy számomra nincs lehetetlen! Rövid idő elteltével rájöttem, hogy az elmémben dől el mindem. Itt fogan meg egy gondolat, amelyhez érzelem is társul. A kettő együttesével világot lehet megváltani! (De, vigyázz mit gondolsz!) Ilyen hatalmas, eget rengető felismeréssel határoztam el, hogy mostantól megújult, eltökélt Anna leszek.
A hónap végén Kamenicára kellett telefonálnom, hogy időpontot egyeztessek az „angyalszemű” dokinál, hogy elárulja végre, mi lett a mintavétel eredménye. Mindössze kétszer tárcsáztam, és már készülődhettünk a következő kamenicai utunkra.
Mi az a kemoterápia?
Március 25-én, rövid várakozás után az „angyalszemű” doki mérhetetlen nyugalommal közölte, hogy az eredmény nem rossz, nyugodjak meg, teljes mértékben gyógyítható. Nem mondott semmi negatívat, nem közölte, hogy rákos vagyok, és azt sem, mi a betegség neve. Annyit megjegyzett, hogy kemoterápiával fognak majd kezelni, jelentkezzek Zentán a kezelőorvosomnál, ott további instrukciókat fogok kapni. Forgott velem a világ. Gombóc volt a torkomban, kérdezni akartam, de nem tudtam. Felfogtam, hogy mi vár rám, de már gondolatban a következő lépést akartam tudni: „Mi az a kemoterápia?” Közben a doki megtapogatta a heget, majd a nővérke kicsupálta a már benőtt cérnát a nyakamból. No, az fájdalmasabb volt, mint a műtét.
Vegyes érzésekkel botorkáltam ki az intézményből. A férjem némán kísért. Kicsit elszorult a szívem a gondolattól, hogy sokat fogok még ide járni, de egy dolog megmaradt bennem: a sebész higgadtsága, jóindulata, és az a tény, hogy nem sulykolta belém azt a gyilkos gondolatot, hogy „maga rákos!” Helyette az az érzés maradt meg, hogy gyógyítható vagyok! Ez a felemelő gondolat megbélyegezte a továbbiakban a hozzáállásomat a betegségemhez. Van remény!
BORZA SZLADECSEK Anna
