Múltkori jegyzetemben emlékezetbe hoztam az egykori Hungarológiai Intézetet, melynek szerteágazó tevékenységéről mind a mai napig nem készült felmérés, amely alapja lehetne a továbblépésnek, hiszen a humán- és társadalomtudományok terén mind ez ideig ez volt a vajdasági/délvidéki magyarok egyetlen elismert, kutatási eredményeit tekintve valóban tudományos kutatóintézete, melyben a múlt- és jelenbéli művelődésünk alakulástörténetének forrásokon alapuló kutatása, feltárása, tanulmányozása tervszerűen épült be a hasonló jellegű egyetemes és intézményes magyar folyamatokba. Megszűnésével nagy űr keletkezett, s ennek ékes bizonyítéka az a tanácskozás is, melynek helyszíne a napokban Zenta volt, ahol Mi most a múltunkat építjük (!?) címmel tartottak kétnapos konferenciát.

Hogy ezzel mi a baj? Elmondom. A megfogalmazott cím! Ugyanis a múltat nem mi építjük – hacsak nem akarjuk átírni! –, tehát nem mi építjük, mert az már felépítette magát a közeli vagy a távoli időkben. Mi kutathatjuk, ismerkedhetünk vele, esetleg okulhatunk az elkövetett hibákból, illetve tanulhatunk az előremutató, helyes irányvonalra rámutató múltbéli problémamegoldások mikéntjéből. Mindezt pedig azért, hogy a jelenünket építve ne kövessük el állandóan ugyanazokat a baklövéseket, melyek negatív hatással voltak, vannak/lehetnek mindennapjaink alakulására csakúgy, mint jövőnk alakítására.

Számos évfordulója van a 2019-es esztendőnek. Olyan is, mely közvetlen kapcsolatban áll térségünk hajdanával. Pl. száz éve halt meg Csáth Géza. Egyetemes magyar vonatkozású az Ady Endre-évforduló is, s II. Rákóczi Ferenc-emlékév van folyamatban. Ez utóbbi a témája a Bácsország idei harmadik számának, de Adyról vagy Csáthról, úgy tűnik, legalább egy egynapos konferencia erejéig itt, nálunk nincs, ki emlékezzen. Holott mindannyiunk épülésére igen aktuális tematika lehetne itt és most a „muszáj Herkules” meg az „észak-fény, titok, idegenség” Adyja egy mai irodalomelméleti, irodalomtörténeti tudományos tanácskozásnak. Ismételtem, csak emlékeztetni szeretnék: a Hungarológiai Intézet anno minden jeles évfordulóról megemlékezett, s általában a választott témában gyakran bukkantak rá a kutatók új ismereteket tartalmazó forrásművekre.

Mint mondottam volt, a múlt már megírta önmaga történetét, lezárt történetté vált, miközben paradox módon, mint minden e földi világban, nyitott történetté is lett. Ezért lehet a múlt példaértékű, követendő útmutatás a jelen és a jövő építése szempontjából, aminek viszont a ma élők feladatának kell lennie. Egyéni meg közösségi feladat is egyben. Mert azért van a múltfelderítés, hogy megismerjük, tanuljunk belőle, a megtanultakat pedig beépítsük jelen valóságunkba, ugyanakkor megelőlegezve a jövőépítésre vonatkozó, előremutató irányvonalat is.

Hátranézni úgy érdemes, ha az ott tapasztaltak alapján alakítjuk, építjük azt a jelent, mely számunkra megadatott, mint egyszeri és megismételhetetlen lehetőség. Ha bármilyen oknál fogva nem tanulunk a múlt tévedéseiből, nagy árat kell fizetnünk érte. Nekünk is, meg a gyermekeinknek is. Mert az elszalasztott lehetőségeknek nagy a tétje: rajtunk meg gyermekeink jövőjén áll bosszút. Ha szétnézünk a mai világban, lépten-nyomon ezt érzékelhetjük, ha nem dugjuk a fejünket homokba. Árat fizetünk ezért az elistentelenített pénzuralomért, amelyben számtalan kis és nagyobb Mefisztó torkaszakadtából bömböli, hogy „Eladó az egész világ!”, és aki nem csatlakozik ehhez a vad üvöltözéshez, azt el kell hallgattatni, ki kell irtani mindenáron. Az ár pedig a nagyszámú méltóságától, lelkiismeretétől megfosztott, emberségében megcsúfolt, anyagtudatra redukált, örök halandóságra kárhoztatott 20/21. századi ember.

S hogy van-e ebből kiút? Hát, persze, hogy van. Akár az egyszer már felépített múlt tanulságának okán is, amely megerősítheti az embert vagy a közösséget abban a szándékban, hogy ne engedjen a jelenkorban elhatalmaskodó erkölcstelenség nyomorgatásának, mert nincs az a földi uralom, melynek hatalma lehet az ember lelkiismerete felett! S hogy ez a látszat ellenére mennyire így van, elég felhívni a figyelmét a jelent építő utódoknak vezérlő nagy fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc példaértékű magatartására, amely előtt még XIV. Lajos egész álszent udvara, beleértve a mindig gáncsoskodó, tüskéstollú Saint-Simont is, fejet hajtott.

Minden kortársi visszaemlékezés rendkívüli emberi nagyszerűségét nyomatékosította, meg feltétel nélküli kötelességtudatát, rendíthetetlen igazságérzetét: egyszóval megalkuvást nem tűrő lelkiismeretességét. Mert mi mást bizonyíthat az a tett, amely egyszer s mindenkorra egyértelműen adta tudtára nemcsak az osztrák császárnak, de az egész világnak is, hogy nincs megalkuvás olyan kérdésekben, mint az Isten képére teremtett ember méltóságának megőrzése. Annak nincsen ára, nem lehet pénzért megvásárolni. A szabadságharc elkötelezettjeként nem volt hajlandó hűséget esküdni a kegyelmet felkínáló uralkodónak csak azért, hogy megtarthassa több százezer holdra rúgó birtokait, megszámlálhatatlan kastélyait s egyéb földi javait. A bujdosók keserű sorsát választotta, mert csak ez volt az egyetlen lehetősége annak, hogy ne csorbuljon szavahihetősége, ne essen folt a becsületén, igazlelkűségén, istenfélő emberi tisztességén.

A tárgyi világnak az a sorsa a porból vagy és porrá leszel egyetemes törvény értelmében, hogy idővel megsemmisül, letűnik a világ színpadáról, merthogy a végesség hordozója. Az örökkévalóságot az emberi szellem és lélek megnyilvánulásai hordozzák magukban, letéteményesei pedig a különböző korokban élt nagy példaképek, akik ezt az üzenetet közvetítik felénk. Ilyen volt II. Rákóczi Ferenc is.

Mindenki eldöntheti egyénileg, de közösségi szinten is, hogy a jelen viszonyainak alakításában melyik utat választja. A szellem és a lélek útját, vagy a tárgytudatra redukált pénzvilág erőinek hódol be.

Káich Katalin

Az írás a Családi Kör november 14-ei számában jelent meg.