Szerző: Radics Viktória

Harminc év dominancia

A VMSZ immár három évtizede uralkodik, politikája két szóban összefoglalva: nincs apelláta. Ez azt jelenti, hogy demokrácia sincs. Pásztor István tizenöt évig volt pártvezér, és úgy intézte, hogy nevetséges személyi kultusz alakuljon ki körülötte. Ennek érdekében pártszolgálatra kötelezte a médiát, engedelmes párttagságot nevelt ki és tartott el közpénzekből. Ez a fajta autoriter hatalomgyakorlás összeroppantotta közösségi életünket, és elsilányította a kultúránkat, a politikai kultúránkat pedig tönkretette.

Vajdaság ma hanyatló peremvidék, a vajdasági magyarság kultúrája pedig elveszítette azt a vonzerejét, amellyel korábban rendelkezett. A népességfogyatkozás ellenére a vajdasági identitástudat a civil szférában ma is erős, megnyilatkozási formái azonban korlátok közé vannak szorítva.

A cikk a Családi Kör 2024. május 16-ai számában jelent meg.

Olvass tovább

Morális vészhelyzet

Egy hetedikes tanuló az ellenőrzőre kapott hármas osztályzatát, amit piros golyóstollal írtam a papírlap tetejére, ugyanolyan piros golyóstollal átrajzolta ötösre. Fülön csíptem, de makacsul tagadta a szemmel látható hamisítás tényét, és szikrányi lelkiismeret-furdalást sem tanúsított, mert nem is érzett ilyet. Nem sikerült neki elmagyarázni, hogy amit tett, az vétség – csak nevetett. Eszes, normális fiú, az erkölcsi érzéke azonban nulla. 

Már a kis ötödikesek között is vannak olyanok, akik előszeretettel füllentenek. A hazudás, a csalás és az átverés szándéka az iskolai mindennapok része. Nem a puskázásra, súgásra gondolok, ezek csínyek, hanem a tanár félrevezetésének tudatos, makacs szándékára. A gyerekek huncutságára, a kópéságokra, a kacagásra mosolyogva tudok reagálni, ha egy kisfiú rosszcsont, ha egy kislány harsány, azt is elfogadom, a kiskamaszok szertelenségét is megértem; hogy a tizenhárom-négy évesek mindenen tudnak nevetni, az természetes, sőt szép. Nem a csintalankodásról van szó. Arról van szó, hogy a tiszta arcú gyerekek tükrözik a felnőtt társadalomban uralkodó amoralitást. Az erényeknek nincs becsülete. Az őszinteség, az igazságosság, a bátorság és ezeknek a gyakorlata – például bevallani, ha valamit nem tudok, vagy valamit elmulasztottam – nem számít értéknek. Manapság nem lehet hivatkozni erkölcsi kritériumokra, nem értjük már, hogy mi az erkölcs, és nemigen rendelkezünk erkölcsi tartalékokkal, morális erővel. (Bocsánat az általánosítás miatt.)

Olvass tovább

Katasztrófákról – szeretettel Ivana Bodrožić: Fiak, lányok

Három szenvedő ember beszél tehát ebben a regényben; fájdalmak szurkáltak, amikor fordítottam a szöveget, és mégis azt mondanám, hogy ez egy életigenlő könyv. Tele van érzelmekkel, indulatokkal, a belső élet mélyáramát hozza felszínre. Hogy a katasztrófaleírások miért tudnak élvezetet szerezni, az a művészet nagy titka. Ezúttal fény derül a titokra – idemásolom a könyv utolsó oldalát: „Köszönet helyett bocsánatkérés. Ez a regény bocsánatkérésből született. Bocsánatkérés mindazoktól, akik arra kényszerülnek, hogy láthatatlan emberekként éljenek ebben a társadalomban és ezen a világon; azoktól, akiket piciny koruktól kezdve meg akartak győzni, hogy nem érdemlik meg a szeretetet, a méltóságot, a szabadságot pedig végképp nem. Ez a regény abból a vágyból fakadt, hogy ne legyünk saját bezártságunk és a társadalmi bezártság túszai, szabaduljunk, ha még van idő. Ez a regény egyúttal a legmélyebb bocsánatkérés mindazoktól, akik az Isztambuli Egyezmény elfogadásának idején Horvátországban kénytelenek élni, legfőbbképp pedig azoktól, akik rendszerszintű erőszakot szenvedtek el. Ez a regény szeretetből fakadt.”

Olvass tovább

Vajdasági krimi?

A skandináv krimi immár fogalommá vált, és sokan olvassák. De mintha a „vajdasági krimi” is kialakulófélben volna, hiszen nemrég ért el szép sikert Aaron Bloom Ki ölte meg Török Zolit? című különleges prózája, most pedig Bicskei Gabriella Lordanya képpel című regénye csalogatja az olvasókat. Azért mondom, hogy csalogatja, mert képes kiadványról van szó, a kötetet Sagmeister Peity Laura illusztrálta, és neki köszönhető a szép borító is, melynek rózsaszín, arany, fekete színei vonzerőt fejtenek ki. 

Mint ahogy Vajdaságban minden elég rendhagyó – sem önálló, sem önállótlan, nagy múlttal rendelkezik, ma mégis sivár, az emberek összetartanak, mégis kibékíthetetlenek egymással, a természeti adottságok jólélet biztosíthatnának, mégis ínség van –, az irodalom is az. Pont ez adja a zamatát. A vajdasági krimi nem felel meg a műfaji követelményeknek, mindig valami mást céloz, és nincs megoldása. Nem derül ki, hogy ki a gyilkos, s ki az áldozat. 

Olvass tovább