Szerző: Radics Viktória

A fegyverropogás háttérzenéje

A migránscsoportok egymásra lövöldözéseit is minden bizonnyal az emberkereskedők váltják ki. Van köztük mindenféle nemzetiségű, olyan is, aki maga is tapasztalt, minden hájjal megkent (afgán vagy marokkói) migráns, de a bandáknak errefelé szerb és magyar tagjaik is vannak, a „nagyfőnök” pedig ki tudja, hol székel. Az illegális embercsempészet logisztikája gyorsabban fejlődik, mint a migránsválságot kezelni kívánó hivatalos állami, rendőri stratégia. A „háború” tulajdonképpen e két tényező között zajlik. A menekülteket s menekülni vágyókat e két erő lökdösi ide-oda, a határ egyik oldaláról a másikra, befogadóközpontokba, menekülttáborokba vagy épp a tengerbe, a halálba.

Csak kis számuk jut el Nyugat-Európába, ahol beadhatja a menekültkérelmét, melynek kb. csak a felét szokták elfogadni. És itt újabb probléma merül fel, az, hogy a Közel-Keletről, Afrikából érkezőket nem érdekli az európai liberális demokrácia. Őket az érdekli, hogy legyen tető a fejük felett, és kapjanak segélyt vagy fizetést. Nyugat-Európában kulturális vagy vallási zárványokat alkotnak, gettósodnak, kulturálisan általában nem integrálódnak. 

Olvass tovább

Nyolcadikosok

Hogy milyen nagy kincs a többnyelvűség, a többkultúrájúság, azt határozottan érezni lehetett ezen a délutánon. Ebben az iskolában kétnyelvű oktatás folyik (ezenkívül szerbet és magyart mint környezetnyelvet, valamint angolt és németet tanulnak a diákok), a tanárok zöme is kétnyelvű, és nemhogy konfliktus, de még horzsolódás sincs abból, hogy itt két nemzet fiai és lányai tanulnak és szórakoznak együtt. Egymás elfogadása magától értetődő és maximális. Erre nem kellett külön okítani a tanulókat, a gyakorlatban tanulták meg, hogy a tolerancia és ami több mint tolerancia: az egymás iránti érdeklődés, a barátkozásra való nyitottság és a szeretet egy kétnemzetiségű kisvárosban mennyire fontos és áldásos.

Megható volt látni a fiatalság virágzását. A lányok mind kicsípték magukat, frizurát csináltattak, megmutatták bimbózó nőiességüket; a fiúk ilyenkor testileg még nem annyira fejlettek, némelyik azonban már megnyúlt, és elmélyült a hangja. Ezen a délután és búcsúestén ráeszméltem, hogy az az energia, nyitottság, remény, bizalom és a jövőre való feltárulkozás, amit megnyilatkozni láttam, ennek a zsenge ifjúkornak a sajátja, és soha többé nem tér vissza; hatalmas érték ez.

Olvass tovább

Szerbia az erőszak ellen

A tüntetéssorozat – mely, arra számítanak, folytatódni fog – is ilyen válasz- és megoldáskeresés. A szerbiai polgárok jó része azt tartja, hogy ez nem egy elszigetelt, véletlen, szerencsétlen, szinguláris eset (ez a tétel sajnálatos bizonyítást is nyert, hiszen Mladenovacon újabb tömeggyilkosság következett), hanem a szerbiai társadalom állapotában kell keresni a mélyebb gyökereit. Autoriter és haszonelvű rezsimben tengődünk, messze a valódi demokráciától. Fűzzük hozzá, hogy ezt az erkölcstelen rezsimet a VMSZ mindig is támogatta és támogatja. Ha politikailag ilyen a rendszer, akkor kulturálisan is toxikus, nem véletlenül követelnek a polgárok változásokat a tömegkultúra rendszerében is, hiteles, minőségi tájékoztatást és az amoralitás megfékezését a médiában.
A szerb társadalomban a mai napig él és virul a patriarchális hőskultusz. Ez azt jelenti, hogy a férfi legyen nyers, bátor, fegyverforgató és kíméletlen. Ez az archaikus hőskultuszt a kapitalista filmipar tovább locsolja, gondoljunk csak a gyilkolászós akciófilmekre, a horrorfilmekre meg azokra a fegyverropogtató videojátékokra, amelyekben gyilkolással lehet nyerni, sőt olyan népszerű „sportágak” is vannak, amelyek során gumilövedékekkel lövöldöznek a „sportolók”.

Olvass tovább

A kirekesztés folytatódik

A Forum Könyvkiadóban több megjelenés előtt álló könyvet egyszerűen kihúztak a listáról. Kik? Tudjukkik. Mi az indok? Az, hogy szerzőik, csupa vajdasági ember, nem itt élnek, hanem Magyarországon. Annak ellenére, hogy vajdasági témákkal foglalkoznak, rendszeresen hazajárnak, és erős a szülőföldjükhöz való kötődésük, tudjukkik közölhetetlennek ítélték a műveiket. 
Mely könyveket tiltottak le? Dévavári Zoltán Budapesten dolgozó vajdasági történész Életjelek a ködben című, rendkívül fontos tanulmánykötetét, mely éppenséggel a mi múltunkról szól; a csantavéri Bozsik Péter és a topolyai Terék Anna versesköteteit; az újvidéki Balázs Attila prózáját, pedig ő nemrég még az újvidéki rádióban dolgozott; a zentai Ladányi Istvánnak a mi Új Symposionunkról szóló irodalomtörténeti monográfiáját; a Magyarkanizsán élő budapesti esztéta, Darida Veronika Bíró Zoltán zentai festőről szóló könyvét. Ők mind elismert alkotók és kutatók, akiknek eddig több könyvük megjelent itthon és otthon. Virág Gábor, a Forum igazgatója örömmel megjelentette volna őket, de tudjukki közbeszólt… Volt valami ülés, és siklottak a tollak. Mint az inkvizíció korában, amikor a hivatal indexre tette a nemkívánatos könyveket.

Olvass tovább

Ölni vagy szeretni Aaron Blumm: Ki ölte meg Török Zolit?

Egy rendkívüli vajdasági könyvről szeretnék most beszámolni azolvasóknak. A címben feltett kérdésre – Ki ölte meg Török Zolit? – ki-ki másként fog válaszolni. Olyan ez, mint egy keresztrejtvény. Aaron Blummnak (akinek a polgári neve, nem titok, Virág Gábor, és itt él Vajdaságban, Kishegyes az otthona, Újvidéken dolgozik) sikerült egy teljesen egyedi könyvet előállítania, melynek mindegyik példánya (kereken ötszáz) unikális.

Regény? Nem. Kisprózák? Prózaversek? Nem. Egy könyv mint műalkotás, töredékekből összeragasztgatva, gyönyörű képekkel díszítve. Nagyon szórakoztató, de ugyanakkor társalkotásra hív fel. Az elbeszélő, jobban mondva fel-lejegyző „én” nő is, meg férfi is.

Olvass tovább

Vaskapukulcs

Annál több háborúságról tanúskodik a közvetlen közelben Galambóc (Golubac) vára, melyet a kora középkorban építettek rá ismeretlen népek egy római kori erődítmény maradványaira a Vaskapu bejáratánál, ott, ahol a legszélesebb a Duna, stratégiai szempontból rendkívül fontos ponton. A szerbek, magyarok és törökök állandóan ütötték-vágták egymást a végvárért, mely követhetetlenül sok hozzáépítésen, romboláson és toldozáson-foldozáson esett át. A romos várat 2016 és 2019 között EU-s forrásoknak (6,5 millió eurónak) köszönhetően rekonstruálták, mondhatni, az egész komplexumot teljesen újjáépítették. Mai állapotában a felújított vár igazán impozáns látvány, és egyúttal rengeteg információval szolgáló történeti múzeum, látogatóközponttal bővítve. Immár a turisták hódítják meg, az ágyúk meg az ágyúgolyók pedig olyanok, mint a játékszerek.

Olvass tovább

A szerelemről

Pedig akárhogy vesszük, a szerelem a legfontosabb dolog ezen a világon. A magyar nyelvben két szavunk van, a szeretet és a szerelem (más nyelvek megelégszenek a love-val vagy a Liebevel), és nem sok különbözteti meg a kettőt. Ami a szerelemben többlet a szeretethez képest, az a testek párbeszéde. Nem éppen a „szex”-re gondolok, hanem az ölelésre, az érintésekre, a csókokra, az összefonódásra, a sugallatokra. A testek párbeszéde olyasmiről szól, amit szavakkal talán csak a költészet és a zene tud kifejezni – a nonverbális a szavak nélküli szférában zajlik, azt hiszem. Örök kérdés, hogy mi a szerelem. Hogy lehetne ezt megfogalmazni? Szerintem az, amikor a Másik az életet, a mindent, a pótolhatatlant jelenti az ember számára, tehát amikor teljesen megnyílunk a Másik felé, elfogadjuk őt olyannak, amilyen, és pont ezt a milyenségét szeretjük testestül-lelkestül. Akkor is, ha ezt meg azt kifogásolunk benne (hisz ezt magunkban is megtehetjük). A szerelemben a Másik ember a „titkok titka”, nem pedig az „én”, ahogy Ady írta („És én vagyok a titkok titka, / szegény, hajszolt magam.”). A szerelemben az „én” veszít érdekességéből a Másik javára. Az „én” felnyílik, hogy befogadjon. Avagy bele kíván hatolni a Másikba.

Olvass tovább

Tanul a tanár

Nincs hosszú pedagógusi múltam, tapasztalataimat egyrészt az egyetemen, másrészt az általános iskola felsőbb osztályaiban szereztem – ezúttal mégis össze szeretném foglalni, hogy tanárként én mit tanulok oktatás közben a gyerekektől, a gyerekek között, zárt ajtók mögött. Mert a tanár tanul, miközben tanít.

Olvass tovább

Rémtörténetek

A Rémtörténetek címtől azt várjuk, hogy izgalmas, sodró erejű sztorit kapunk. Nem is fogunk csalódni, az új regény olvasmányos, a cselekmény pörgő, nyelve pedig üdítő – hörpöljük szinte a népies beszédet a bőven patakzó káromkodásokkal, szitkozódásokkal együtt. Káromkodások egy szépirodalmi műben? Igen, hiszen ezek a népnyelv szerves részei, és bizonyos értelemben „szépek”, hiszen annyi minden – indulat, érzelem, akarat, hangulat – sűrűsödik össze bennük. Nádas keze alatt a káromkodások fűszerré válnak, a végeredmény pedig egy szaftos, illatos, csípős magyar paprikás.  

Nádasra mindeddig nem volt jellemző a népies nyelv használata, inkább a cizelláltság, a hosszan hömpölygő, irodalmias mondatok – most azonban, úgyszólván, „elengedte magát”, és papírra vetette a tapasztalatait, amelyeket majd ötvenéves vidéki tartózkodása során szerzett.

Olvass tovább