Az iskolarendszert irányítani igyekvő, a szervezéssel megbízott oktatáspolitika próbálja az új kihívásoknak megfelelően átalakítani a rábízott szervezetet, ám a legjobb szándék sem tud könnyen megbírkózni ezzel a merev, zárt és öntörvényű apparátussal, amelynek tagjai folyton azzal küzdenek, hogy megélhetési gondjaik vannak a magánéletben, de a szakmaiban is létfenntartási kérdésekkel bajlódnak, ugyanakkor azt várja el tőlük a társadalom, hogy szakadjanak kétfelé: legyenek modernek, a kor követelményeinek megfelelőek, de eközben produkáljanak olyan eredményeket és összképet, mintha az iskola, ahol dolgoznak, még mindig a „boldog békeidőkben” működne, és a suhogó nádpálca meg a sarokba szórt kukorica volna a fő motiváló erő. Egy a fontos: ne legyen az iskolával baj, a tanár legyen olyan mértékben lelkes és profi, hogy minden gondot és bajt el tudjon intézni az iskola falai között. Gondoljunk csak például a mobiltelefonok használatával kapcsolatos vitahullámra vagy a fegyelmezési kérdésekre, amelyekből olyan sok baj származott Szerbiában az utóbbi időben! Miközben az oktatási törvényben leírtak szerint kötelező a tanulókat igen magas szintű informatikai és kommunikációs szintre eljuttatni, mindezt úgy kellene végrehajtani, hogy nem használhatják a mobiltelefont (ami manapság nem más, mint egy számítógép). Kissé furcsa például az is, hogy a Digitális világ nevű tantárgyat egy papíralapú tankönyvből kellene megtanulniuk az alsósoknak. Nincs ez messze az afrikai informatikatanár esetétől, aki számítógép híján úgy oktatta a Windows használatát, hogy színes krétával felrajzolta a táblára a képernyő képét.