Nem alszom még el,
pedig a csillag is kialudt már az égen,
vicsorog rám a lármás éjszaka,
inog a földi fekhely,
álmodni lehetetlen, –
kitárt lelkem kapuja nyitva hát,
rámtörhet a láz kinzó tüze naponta,
mig nem szárad az értelem csontomra
s föl nem fal a temetői sár.
Szólithatnak, hideg a szám,
s ha elalszom, se ülök föl dajkameséknek,
nem vigasztalnak jó tündérek,
az álom is csak intelligens magány,
kivert kutyaegyedüllét,
parasztsubás otthontalanság,
mindenütt hullahideg az ágy,
inséges bolygókon vacognak a kunyhók,
a sivataglelkü paloták.
Nem alhatom közömbös mulyaként
a lét és nemlét ócska matracán,
a hold is gyanús, bomba lóg a mesefán,
beesett szemekkel nézek az éjszakába,
minden idegen itten,
mint egy kinai Buddha isten, –
és két szemem meglátja már;
hiába kopogtat a maradék emberség
halálsápadt reménnyel
a bezárt szivek, csilláros tárgyalótermek
titkos ajtaján,
bagolyhallgatás várja igazunk,
csalhatatlanul csak mi csalódhatunk.
Az okokat kutatom, a miértet,
a bölcsők ellen földbe rejtett
halálfedezékek számát számolgatom,
s mert nem tehetek mást, –
kiáltok az elüzött isten után.
Messze elkószált a naiv nyugalom,
légi utakra szánt acéldarázs rajok
fészkelnek házereszünk alá,
elvitorláznak múló napjaink,
életünk vajon hány ezüstfenyős ünnep,
ha elüznek mindenünnen,
s védelmet immár ki ád?
Nem alszom még, hívőként fohászkodom,
remény, kegyetlen mostohaanyánk,
te megvesztegethető, konok boszorkány,
belédfogódzva kérlek,
csalódásunknak vess végre véget,
a félelemnek, kishitűségnek
nem lehet örökös foglya emberi honunk.
Ne csak látogatóba, gyere hozzánk
a cifra ünnepnapokon,
ne legyen holnapunk pokol, –
a Duna-parti fák még rügyezni akarnak,
új városaink a hirhozó angyalt
várják, – vezess a világ káoszán át,
a gép istene ne üssön vissza már ránk, –
s mit igért rég a betlehemi éj,
ébredjen hajnal az újszülött szemén,
forditsd felénk a józanság hatalmát.
