A temetők Gion Nándor prózájának a legfontosabb helyszínei közül valók, ez indított arra, hogy behatóbban elemezzem művekbeli szerepüket. Michel Foucault francia filozófus térelméleti megközelítésére támaszkodtam, mivel a heterotópia fogalma, illetve az erről való gondolkodás, a „heterotopológia” a temetők esetében különösen jó értelmezési keretet nyújt. Foucault heterotópiáknak nevezi az olyan valós tereket, amelyek az összes többi térrel kapcsolatban állnak, de minden más helyszíntől különböznek. Ezek a helyek egy adott kultúrában megtalálható minden egyéb létező helyszínt egyszerre képviselnek: reflektálnak rájuk, szólnak róluk – mégis kívül esnek minden más helyen.[1]
Foucault tanulmányában a tükör jelenségének és a temetőknek a nyugati kultúrában betöltött szerepével érzékelteti a heterotópia fogalmát. A tükör olyan valós létező, amely visszahat arra a helyre, ahol a tükörben önmagát szemlélő áll. A szemlélő a tükröt nézve először a saját hiányát érzékeli ott, ahol valójában áll, mivel „odaát” látja magát; majd pedig a virtuális „odaáti” nézőpont segítségével határozza meg a valós helyét. A tükör azért heterotópia, mert a helyet, ahol a szemlélő áll, egyszerre teszi a teljes környező térrel viszonyban álló valóságos hellyé; de irreálissá is, mivel az „odaát” lévő virtuális ponton keresztül képződik meg.
A temetők is értelmezhetők egyfajta tükörként, mivel olyan terek, amelyek a mai európai kultúrában a települések perifériáján, tehát „máshol” helyezkednek el, mégis kapcsolatban állnak az adott település vagy társadalom összes helyszínével, hiszen minden családnak, minden lakosnak vannak hozzátartozói a temetőkben, így az adott település társadalmának képe tükröződik bennük.
Foucault hét pontja
Foucault hét pontban foglalja össze azoknak a tereknek az ismérveit, amelyeket heterotópiáknak nevez. Az alábbiakban az ő gondolatmenetét követem, szükség esetén pedig kifejtem vagy egyértelműsítem a nála homályos megfogalmazásokat.[2]
1. „Válságterek”
Minden kultúrában vannak úgynevezett válság-heterotópiák és úgynevezett deviancia-heterotópiák. Az előbbiek olyan kivételezett szakrális vagy tiltott terek, amelyek azoknak vannak fenntartva, akik a közösséggel való viszonyuk alapján a válság állapotában vannak; a másik, ezekkel rokon helyekre azok kerülnek, akiknek viselkedése a közösség normáitól eltérő, deviáns. Kultúrkörünkben az előbbiek közé sorolja Foucault például a nászéjszaka helyszínéül szolgáló szállodát; utóbbiak közé a pszichiátriát és a börtönt, a kettő határterületére pedig az öregek otthonát.
Gion kamaszkori „válságában” az azelőtti nap, hogy életében először és végleg munkába állt, a közeli zsidó temetőben búcsúztatta el gyermekkorát: „leültem a sírok közé, belegondoltam, hogy teljesen megváltozik az életem, és elbőgtem magam. Akkor sírtam igazából utoljára eddigi életemben”.[3] Gion a német temetőbe vonult el aztán tanulni, amikor az egyetemi felvételire készült.[4] Az utóbbit jelképes cselekedetként is értelmezhetjük: ő, aki közössége legelkötelezettebb krónikásává lett, az ősök sírjain készült fel arra, hogy megőrizze és továbbadja hagyományaikat és emlékeiket.[5] Hogy ez mennyire jól sikerült neki, arról nem sírfelirata vall, de majdnem: a szülőházán lévő emléktábla mint szenttamási (és nem pedig például mint vajdasági, délvidéki vagy magyar) íróról emlékezik meg róla.[6]
A temetők a Zongora a fehér kastélyból című regényben mint deviancia-heterotópiák is feltűnnek. Dimitrij, a sokak által néma őrültnek tartott orosz katonaszökevény csak ott lelhet nyugalmat:
Alig látogatta már valaki a két pusztulásnak indult kis temetőt, legtöbbször talán Dimitrij, az orosz katonaszökevény járkált errefelé ásóval a vállán, és minden értelmesebb cél nélkül. Dimitrij egyébként most is ott volt a zsidó temetőben, a Lusztig család sírboltján üldögélt, ásójára támaszkodva lógatta bozontos fejét, talán a nagy Oroszországról gondolkozott, de lehet, hogy azon csodálkozott, hogy ő hogyan maradt még életben e sok halott között.[7]
Ám Dimitrij temetői tartózkodása sem teljesen zavartalan, hiszen a temető olyan szakrális vagy tiltott tér is, ahová csak bizonyos jogosultságokkal lehet belépni (lásd majd az 5. pontot), és ezeknek meglétét a temető önkéntes őre, az utolsó szenttamási zsidó asszony nem feltételezi róla. Sírrablónak nézi,[8] holott: „Én a temetőben szoktam imádkozni – mondta Dimitrij. – Itt nagyon csöndes a német temető és a zsidó temető. Ott szoktam néha imádkozni.”[9]
2. Szerepváltó terek
Egy közösség a történelme során precízen meghatározott rendeltetésű heterotópiáinak adhat új, az eredetitől eltérő funkciót. Ha az adott hellyel összefüggő kérdéskörről vallott felfogása változik, azzal párhuzamosan a vele kapcsolatos heterotópiájának a szerepe is átértékelődhet. A temetők mint heterotópiák szerepének átértékelődése földrajzi elhelyezkedésük változásán is jól követhető. A települések perifériájára kerülésük, ugyanakkor a halottkultusz felértékelődése tükrözi, hogy hogyan változott civilizációnknak a halálhoz és a halottakhoz való viszonya, illetve a halhatatlanságban való hite az elmúlt évszázadokban.
Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.
Nyitóképünkön: Tóth István Csaba felvétele – MTI.
________________
[1] Michel Foucault (1926–1984) francia filozófus Eltérő terek című műve volt jelen írásom gondolatmenetének vezérfonala. Sutyák Tibor ford. = Nyelv a végtelenhez – Tanulmányok, előadások, beszélgetések, Latin Betűk, Debrecen, 1999, 147–155. A tanulmány másik magyar fordítását Erhardt Miklós az exindex online képzőművészeti folyóiratban 2004‑ben jelentette meg Más terekről címmel, és itt érhető el: http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253
[2] Erhardt Miklós jegyzetei szerint Foucault ezt az 1967-ben írott előadásjegyzetét csak 1984 tavaszán engedte – revízió nélkül – nyomdába. Az eredeti francia kiadásnak a következők a bibliográfiai adatai: Dits et écrits, 1984, Des espaces autres [= ’Más helyekről’] (előadás jegyzete, Cercle d’études architecturales, 1967. március 14.), Architecture, Mouvement, Continuité, n’ 5, 1984. október, 46–49. Foucault szövege Erhardt szerint is tele van homályos megfogalmazásokkal, és hozzá kell tennem, hogy emiatt nyitott kérdésekkel is, ezért a francia eredetinek mindkét magyar fordítását használtam.
[3] Nagybátyámról [1994] = GNÉ/5., 36.
[4] Uo., 38.
[5] Kimeríthetetlen forrás. Gion Nándor válaszol Görömbei András kérdéseire [1981] = GNÉ/5., 208.
[6] Az emléktábla képe megtalálható itt: http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2004/mar/10/kepek/gion16.jpg
[7] Zongora a fehér kastélyból [1993] = GNÉ/3., 476.
[8] Uo., 477–478.
[9] Uo., 497.
