Kinek kellene részt vennie a Koszovóval kapcsolatos társadalmi párbeszédben, amelyre oly szívélyesen szólított fel néhány nappal ezelőtt a köztársasági elnök? Saját megfogalmazása szerint a „szerbeknek és más polgároknak”.
Csupán néhány mondat ezzel kapcsolatban. Először is, a „szerbekre és más polgárokra” való felosztásról. Ezt a fajta felosztást ugyanis nem csak Vučić, hanem más politikusok is alkalmazzák. Sőt, még az Alkotmányunkban is megtalálható, az szerint ugyanis „A Szerb Köztársaság a szerb népnek és az itt élő valamennyi polgárnak” az állama.
Vajon mi állhat annak hátterében, hogy a hangsúly a szerb nemzethez való tartozáson van? Hát a polgári államtól való félelem! A nacionalisták félelme, hogy amennyiben Szerbiát polgári államként határozzuk meg, akkor a szerbek saját állam nélkül maradnak. Őrület, nemde?
És most néhány szó a „más polgárokról”. A nacionalisták számára Szerbia a szerbek anyaországa, ezért az ő részvételük a közvitában magától értetődő, viszont a „más polgárok” esetében ez már – szerintük – nem így van. Egy polgári államban teljes idiotizmusnak számítana, ha valakit etnikai hovatartozása miatt zárnának ki bármilyen társadalmi vitából. Ha valakinek el kell viselnie egy adott politika következményeit, akkor azt is lehetővé kell tenni, hogy ugyanerről a politikáról elmondhassa az értékítéletét. Ez így lenne normális, nemde?
És most néhány szó a közvitára való felkérésről. Az bizony jócskán elkésett. Ezt a vitát még azelőtt kellett volna elkezdeni, hogy Koszovó kihirdette függetlenségét. A szerbiai politikai elit azonban erre akkor nem állt készen, és nem is volt rá képes.
A párbeszédre való felkérést akár a változások iránti igény jeleként is felfoghatnánk. Dačićot, vagy a szerb egyházat figyelembe véve azonban ez nehezen fog menni. Dačić – és nem csupán ő – ellenzi, hogy Koszovót felvegyék az UNESCO-ba, az egyház pedig azt, hogy elismerjék Koszovó függetlenségét. Ezek a mentális konstrukciók egy olyan politikához való hűséget követelnek, amely megakadályozza a szerb népet abban, hogy érett nemzetté váljon, olyanná, amely képes szembenézni a valósággal és leszámolni azzal az illúzióval, hogy Koszovó majd ismét Szerbia fennhatósága alá kerül.
Hibát követtünk el, amikor figyelmen kívül hagytuk az albánok követeléseit, ismerte el Vučić. Jó reggelt, elnök úr! Emberi életekkel és Koszovó elvesztésével fizettünk ezért a szemellenzős politikáért. De akkor azt is ismerje el, elnök úr, hogy Koszovó egyetlen emberi életet sem ért meg. Sem szerb, sem albán életet.
Vučić felkérésében az a pozitív, hogy nem a koszovói csomó elvágásáról, hanem annak kibogozásáról beszél. Azt üzeni nekünk, hogy a megoldás keresése során ne az erőszakra hagyatkozzunk, hanem egy olyan eszközre, amely igencsak hiánycikknek számít a szerbiai politikában: a józan észre. Hogy ez tájainkon hiánycikknek számít, az már a repülőből látszik, elég csak Dačić és a szerb egyház fenti példáit felidézni.
A dolgok állása akkor sem kedvezőbb, állítja Vučić, ha az ellenzéket vesszük górcső alá. Amellett ugyanis, hogy az ellenzék már-már tragikusan alkalmatlan bármire is, intellektuális értelemben is szánalmas, hisz négy év alatt semmilyen értelmes dolgot nem volt képes kitalálni. A tehetetlen ellenzékkel szemben viszont Vučić – saját állítása szerint – minden politikai ambícióját megvalósította. És mivel már nincs kitűzött cél önmaga előtt, amelynek megvalósítására törekedne, ezért annak a lehetőségét keresi, hogy távozzon a hatalomból.
Ilyen ellenzék mellett ő még 20 évig hatalmon maradhatna, mondja ő – de nem akar. A nép, az istenadta nép már két ízben is bizalmat szavazott neki, és most rajta a sor , hogy lerója adósságát a szerb nép iránt. És hogyan másként, mint a koszovói csomó kibogozásával.
A koszovói csomót gyakorlatilag kétféle módon lehet megoldani. Az egyik a struccpolitika: beledugni a fejünket a homokba, közben meg sopánkodni, pengetni a nacionalista húrokat a guzlicán, mindaddig, amíg Koszovó, a szentekkel az élen és a szentségekkel a hátországában saját magától vissza nem tér Szerbia ölelésébe. Ez a fajta politika végül is rendkívül egyszerű, ugyanakkor nagyon hatásos is, ha a saját néped megsemmisítése a cél. Az egyetlen dolog, amire ügyelni kell, az az állhatatosság. Következetesen kell tagadni a valóságot, mindaddig, amíg az nem kerül összhangba a mi vágyálmainkkal.
A másik lehetőség az, hogy végre bekapcsoljuk az agyunkat és emelt fővel beismerjük, hogy az illúziókkal terhelt élet nem méltó egy felnőtt és felelősségteljes emberhez. Elismerni önmagunk és mások előtt egyaránt, hogy Koszovó már nem Szerbia, és már nem tartozik Szerbiához. Hanem egy szomszédos állam, amellyel a lehető legjobb kapcsolatokat kell kiépíteni. És hogy kimondjuk, olyan politikára van szükségünk, amely képes arra, hogy a koalíciós partnerekkel, például Dačićtyal közli, hogy „kuss!”, az egyházat pedig visszatereli az oltár elé, hogy ott könyörögjön égi főnökéhez, hogy az bocsássa meg az összes ostobaságot, amelyet bárki bármikor is kimondott Koszovóval kapcsolatban.
Vajon Vučić melyik politikát fogja választani?
El tudnak önök képzelni egy olyan sajtótájékoztatót, amelyen higgadt hangon közli a történelemmel és a szerbséggel, hogy radikális fordulatra van szükség a Koszovó-politikában? Hogy a volt déli tartományban élő szerbeknek a koszovói hatóságokkal való párbeszéd útján kell keresniük a megoldást saját problémáikra? Hogy az ott élő szerbeknek nincs szükségük semmilyen párhuzamos intézményekre, mert már ott vannak a koszovói intézmények? Hogy Szerbia támogatja Koszovó UNESCO-tagságát? És nem, hogy ellenzi, hanem egyenesen együttműkést kínál a koszovói hadsereg létrehozásában?
Elismerjük, nekünk igencsak nehezen megy, hogy el tudjunk képzelni egy ilyen forgatókönyvet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azok a nagyhatalmi tényezők, amelyek elismerték Koszovó függetlenségét, nem fogják Vučićot is egy ilyen pályára kényszeríteni – mint ahogy azt sem, hogy ő nem fog ennek ellenállni, mindvégig azokra a bizarr mentális konstrukciókra hivatkozva, amelyek számára a valóság már régóta nem létezik.
Mi nem hiszünk Vučićnak, amikor azt mondja, ő már nem akar hatalmon lenni, és megértjük az ellenzéket, amikor nem akar részt venni egy újabb, a nép számára rendezett színjátékban.
A köztársasági elnök azt állítja, van megoldása a koszovói problémára, de nem akar előhozakodni vele, amíg a szerbség (mínusz a „más polgárok”) nem mondják el, mit gondolnak erről. Nekünk úgy tűnik, ezzel a sorrenddel valami nincs rendben. És önöknek?
Újvidék, 2017. augusztus 1.
Fordította Kókai Péter
