mióta elmentél
kétszer leestem a lábamról
nem tudni miért
hiányod idegsejteket égetett
el bennem melyeket sohasem
regenerál már semmilyen idő
az órajárás éppen úgy nem
mint az évszakok körforgása
vagyok s olvasom krisz legújabb
verseit a műúton
bármiről is ír
az a hiányoddal van
tele miképpen az otthonunk is
nincsen meleg talán hideg sem
én sem vagyok ott pedig élek
hol az egyik hol a másik
kórház integet szélesre tárt
kapujainak karjaival pákat
s tudom visszavárnak
csak én szeretnék már hazamenni
de nincs többé haza és otthon
ma van tegnapok nélkül
melyből szemét módon
elrabolt téged az idő
erre mondják hogy
a kurva életbe
nem lesz nekem már
családom sohasem
csak egy amputált szív vagyok
vérkörök kamrák nélkül
szégyellje magát a sors
