Hazahoztunk a Hattyu utcán
anyámmal egy kosár barackot.
Harminc éve. Eszembe jutván,
az emlék nem lesz egyre apróbb.
Ilyesfélék sorsa nem ez.
Az idő fogytán-gyarapodtán
kialakul a végleges
fogalmazás;
így mondom: „Mondanám, ha tudnám;
mondom – s ez már valami más.”
Aztán, feljebb egy utcasorral,
egyszer apám kisért haza;
akkor kezdett a vári oldal
kiépülni. Házak sora,
hetedik cé, érdemjegyek.
És együttlétünk délutánja.
Nem kérdezhető, hova lett.
Fontolgatás,
töprengés: „Viszek Óbudára
virágot – van valami más.”
Toldy utca… S Szabó Ilonka,
még följebb. Karácsony körül:
sárgás-havas kanyarodója.
Egy ilyen út honnét kerül?
Ötvennégyben? Egy focizó
barátommal? Fáért? Levéllel?
Kisüt a nap? Hull hóra hó?
A megszokás
mondatja: „Aztán végre nézz fel…!”
Ők is, mi is – valami más.
Hunfalvy… Ez a nyár. Te és én.
A madaraknak fűszedés.
Mesélem a napfényt a végén,
hogy az se volt, egy zizzenés…!
Egyedül mentem. Néptelen
volt a fölső utca. Vasárnap.
És egy madárraj, hirtelen…!
Araszolás,
előlem. Békén, mint ha vártak
volna… De nem. Valami más:
valaki más volt, aki itt járt,
úgy érzem. Nem én voltam az.
Várt valamit? Más várt? De mit hát…?
Nyár és tél és ősz és tavasz:
igazán megvolt mindene!
Négy utcára fentről lenézett
a Vár bástyájáról… Szeme:
mint ködre köd.
Csak az évek múltak, az évek,
nem ők: nem, ők nem ők. Nem ők.
