Városunkban az éjjel soha sincs egyedül.
Soha a roskadozó házak fölött
sötét gondolatok nem szakítják fel a csendjét.
Sohasem annyira visszafojtottan csendes,
hogy meghallaná az alvó madár álmait.
Soha nem olyan hangosak az otthontalan macskák halk léptei,
mint az örökké virrasztó és álmatlan kóbor szajháké.
Csak ott, ahol az első fa a füvek lágy nappaltalanságába tűnik,
ott, ahol magányos házak reszketnek az egyedüllét sötét ujjai alatt,
és ahol az utcai lámpák külvárosa olyan, mint az elárult emberiség,
ott az éjszaka is elalszik néhány órára,
mint fáradt asszony alvó férje oldalán.
Ilyen akkor a különös idő,
amikor nőnek a fák, és a gyomok harmatoznak,
amikor a faág lehajlik, és dalolni kezd az égi madár,
és a kő megmozdul a vízmederben,
és a poros nefelejcs virága a nedves napra készülődik,
és minden az alvó férj és feleség nélkül történik,
és csupán a gyermek sír fel, mert nem öreg.
Erre felturbékolnak a galambok, ez a szürke emberiség,
amelyik legközelebb áll az emberhez.
Hangjuk a csendes élet után bánkódik,
amelyet elnyom a lépések zaja,
és az ember kutyájának ugatása.
Csuka Zoltán fordítása
