Isten megérkezett a peronra,
ahol már tolongott
a szerelvényre várakozó tömeg.
Ahogy végigfuttatta
tekintetét az embereken,
arra gondolt,
ő előnyben van a többiekkel szemben,
akik azon a pénteken
munkára igyekeztek,
hisz neki nem volt
se munkaideje, se főnöke,
aki mulasztásait a szemére vethetné,
és egyórás munkabért
vonna le fizetéséből
a tízpercnyi késésért.
Az emberek
nem figyeltek fel rá,
nem ismerték őt fel,
mert ahhoz,
hogy valaki Istent felismerje,
nem elég
csupán látni.
Így hát, feltűnés nélkül
beleolvadt a tömegbe.
Jegyet nem vett,
mert arra gondolt,
hogy végső soron
miért ne utazhatna ingyen,
hisz ő az Isten,
s tulajdonképpen
mindenütt – még itt a metróban is –
otthon van.
Egyébként is,
már jó előre megmondta,
hogy úgy jön majd el,
mint a tolvaj.
*
Zötyögve érkezett
a szerelvény,
egy régi, lassacskán divatjamúlt
rozoga vonat,
s fékjeinek minden
erejét latba vetve
csikorogva állt meg
az állomáson.
S megindult a tömeg,
mint minden reggel,
amikor az emberek
a munkába igyekeznek.
*
Isten másodosztályra szállt,
mert következetes akart lenni,
és még jól emlékezett arra,
hogy ő maga mondta,
miként lesznek utolsók
azok,
akik az első helyeket választják.
Egy fiatal elárusítólány
és egy banktisztviselő közé
szorult.
Az egyik a Kettesben folyóiratot
lapozgatta,
a másik a Nagystílű rablók
című ponyvaregényt
olvasta izgatottan.
A szerelvény,
zsúfolásig telve, elindult,
a kintrekedtek pedig,
akik lemaradtak,
türelmetlen szitkokat
szórtak utána.
*
Mintha gőzfürdőben lettek volna:
verejtékszag keveredett
a kölnivíz illatával,
amit még Isten is
nehezen tudott elviselni,
pedig neki aztán
igazán jó gyomra van.
*
Az Indulás olyan
hirtelen és váratlan volt,
hogy a fiatal elárusítónő
szemtől szemben találta magát
a Nagystílű rablókkal,
a banktisztviselő pedig
a Kettesben tizennyolcadik oldalával.
Mozdulni természetesen
nem lehetett,
s Isten önkéntelenül
a dobozos szardíniákra gondolt.
*
Belepillantott
a Nagystílű rablókba,
de hiába tartották őt
ősidők óta a legokosabb lénynek
az emberek,
nem sokat értett belőle,
talán azért,
mert nem volt eléggé jártas
a jassznyelvben.
Jobban szerette
a költészetet és a zenét;
végtére is,
mindenkinek megvan
a maga ízlése.
*
A banktisztviselő
annyira belemerült a könyvbe,
hogy bizonyára elfelejtett volna
kiszállni,
ha Isten – mint ahogyan azt
nap nap után teszi a bajba kerültekkel
– nem figyelmezteti őt
egy alig észrevehető
apró jellel.
A férfi felpillantott,
majd kelletlenül becsukta a könyvét,
és készülődni kezdett,
hogy a következő állomáson
leszálljon.
Negyedóra múlva
már számoszlopok fölé fog görnyedni,
s így múlik majd el az egész napja.
Csak a lélegzetvételnyi szünetekben
válik majd
hol kodussá,
hol rendőrré,
hol legyőzhetetlen ügynökké,
mint a ponyva főhőse,
amelyet munkára menet olvasott.
Álmodozni a munka szünetében
azért mégiscsak jobb,
mint egyáltalán nem álmodozni,
gondolta Isten,
mert jól ismerte az életet,
és ő maga is szeretett álmokat szőni.
*
A következő állomáson
az elárusítólány
hajtotta össze újságját,
halk, szomorú sóhajjal.
Nagyon meghatotta a cikk,
amelyet olvasott,
de nemcsak őt, hanem Istent is,
aki észrevétlenül
együtt olvasott vele.
A lány még csak nem is sejtette,
hogy a valóság
nemsokára szebb lesz,
mint az álom.
Egyedül Isten tudta,
és örült neki,
hogy Jean-Marc még aznap este
azt fogja mondani:
„Szeretlek, kedvesem,
s ha te is így érzel,
házasodjuk össze,
menjünk együtt
az örökkévalóság felé vezető úton.”
*
Ahogy múltak a percek,
és a szerelvény közeledett
az utolsó állomás felé,
úgy gyérült a tömeg.
Nemsokára már szabad ülőhelyek
is akadtak,
s Isten leült.
Jobbjára egy terebélyes asszonyság
került,
aki mindkét ülésből
elég sok helyet elfoglalt,
Isten azonban
nem neheztelt rá,
hiszen, gondolta magában,
az ember nem maga választja a testét,
hanem olyannal él,
amilyen jut neki.
Nem változtatgathatja,
ahogyan éppen akarja,
akármennyire is hirdetik ezt,
a sarlatánok és a reklámszakértők.
*
Az asszony kisírt szeme,
fekete ruhája
fájdalomról és gyászról árulkodtak.
Éppen temetésre ment,
s Isten jól tudta,
hogy a temetés
sose lehet fájdalommentes azoknak,
akik evilági szemszögből
szemlélik az életet.
Megmutatta hát az asszonynak
a túlvilági szemszöget is,
s odasúgta neki,
hogy a fia,
kedves gyermeke,
akit az északi országúton
ítélt halálra
egy felelőtlen motoros
esztelen hiúsága,
hogy a fia, tehát,
nem ment el tőle mindörökre.
Szívébe súgta,
hogy él,
és gondját viselik,
és egy napon majd
ők ketten újra találkoznak,
mert a szeretet erősebb a halálnál.
*
Még két állomás,
s az asszony leszállt.
Úgy tűnt, már nem olyan szomorú:
mintha a metróban erőt merített volna,
erkölcsileg,
lelkileg.
Ki fogja bírni, gondolta Isten,
mert látta, hogy az asszony
megsejtette a világosságot
a sötét éjszaka végén.
*
Isten látta a metrótérképen,
hogy a következő állomáson
jó kapcsolatai lesznek
a többi vonallal,
s elhatározta,
átszáll egy másik szerelvényre.
Mindig is kedvelte a kapcsolatokat,
különösen azokat,
amelyeket az emberek
szívük mélyén kötnek vele.
A metróban sokan
rosszkedvűek,
ha átszállás alkalmával
lekésik a csatlakozást.
Isten azonban soha nem késik,
ő mindig pontos,
mindig időben jelen van
az élet minden útkereszteződésénél;
elég, ha egy kicsit magunkba mélyedünk,
vagy odafigyelünk másokra,
s máris találkoztunk vele,
s együtt folytathatjuk utunkat
Emmausz felé.
Rencsényi Tibor fordítása
