Szólíts ma emberhangon engem,
felejtsük el a megszokást!
Olvadjunk szét a végtelenben,
s mossuk le a világ nyomát!
Ma új sebektől ég a lelkem,
s e sok kis érdes horzsolás
minden híg mosolyt kiolt bennem:
és az út nem halad tovább.
Azt képzelem, hogy jó, ha fájnak
a múlt és jelen árnyai,
nem értem, hogy a boldog nyárnak
mért kell a Napot bántani?
A titkok befelé folyt könnye
homályos szemem fényezi,
nem értené Isten, ha jönne,
bánatát miért fékezi
e halhatatlan, néma lélek,
ki elfelejtve önmagát
gyermekien dadogja: félek,
s ölelné már a hű Atyát.
De áll csak ott, tűhegynyi hittel,
míg kifakadnak mély sebek,
felejti már, hogy élni mint kell,
s szeméből a gyémánt pereg.
Áttetsző szellem – hófehéren,
világítnak a tág falak,
s az eggyé váló szívverésben
már megláthatod önmagad.
