Tíz éve nem lelem apámat,
s anyám is bolyong öt kis éve.
Lidércfelleg nyomja a mellem,
cserepesedik holdam fénye.
Nem tudhatom, hová lehettek.
Talán magamon kívül voltam,
mikor a kocsi megjött értük.
Szólj, aki láttad őket holtan.
Nagydonbásztól Krasznojárszkig
felszántok minden gulág-telket,
felforgatom az éjszakákat:
Laci és Márta, hol lehettek?
Felöltözöm talpig titánba,
engem többé nem vernek szájon,
foszforfáklyát lobbantok lángra,
hogy az űrsikló rám találjon.
A csillagkapu alatt megállok,
mutassátok, mi van mögötte?
Kuss legyen már! Az Isten lovát
egy nyíri zsivány épp elkötötte.
De ha vége a razziának,
visszamehetek – mondják – bátran,
megláthatom, ha azt akartam,
apám s anyámat rabruhában.
Tudatom tompul, most hagy cserben.
Mellém fekszik egy céda álom:
holtapám diót tallózgat egy
szelekkel szétlőtt égi tájon,
bús szülém meg szemei nélkül
kapirgál a törött avarban:
Jaj, kisfiam, szörnyűség készül,
tudod, én megérzem, ha baj van.
Tegnapelőtt a kenyérsorban
fröcsögő szájjal nekem estek,
azt beszélték, lőttek utánad,
szaglászó kutyákkal kerestek.
Én Uram, Atyám, nem kén még az,
két karod te még emelheted.
De imádkozz, mert már ma éjjel
elkérhetik a lelkedet!
