mint égő fáklyákat
a katakombák mélye
hordozlak-óvlak
légutaim folyosóin
áramlasz bennem
csöndet hagytál
magad után ereimben
sem levegő sem vér
hallójárataimban hangod
testemből alakítod agyagod
agyagod formálod
újraírod lényem
szavait veszti köröttem
szék toll s íróasztal
csöndet hagytál
kócos mosolyoddal
kiáramlott belőlem
a mondanivaló
akár elektronokból
a töltet:
némán s ügyefogyottan
lebeg fejünk felett
a leírhatatlan