Vajha ujjongón szállna, dicsőn fel a vég-dalom áldó
angyali zengzetekig, ha belátok a szörnyü Titokba.
Vajha szivem sok csengve verő kalapácsából ne
botlana egy se lazult, kételytől tétova, foszló
húrokon. Vajha sugárzó arcom fénye tehetne
még ragyogóbbá; vajha virulna virágba a bágyadt
sírás. Ó, hogy ölellek, kedveseim, majd: éjek,
mind, ti emésztők. Mért nem omoltam, nővéreim, ti
sok vigasztalan éj, még jobban térdre, kibomló
dús hajatokba oldva magam. Mi: kín-tékozlók.
Ó, hogy lessük előre bánataink múlását,
véget érnek-e már. De hisz ők a mi tartós
tél-álló lombunk, a komor jelkép-zöld, titkos
évünk egy szaka ők – és nemcsak az évszak –,
ők a tanyánk, telepűlés, tábor, föld s a lakóhely.
Persze, jaj, oly idegen a sok Kín-városi utca:
talmi a csend, mit a túlcsengés zaja kelt, és benne,
öntve az űr formájából, öntvény mered, áll a
Lárma, arany-szobrával, pöffeszkedve dicsekszik.
Ó, ha egy angyal lába tiporna rá, hova tűnne
el Vigasz-piacuk, meg a templom, a készen-vett, mely
tiszta, sivár és zárt, akár a posta vasárnap.
Arra kivül fodrot vet a vásár széle. Szabadság
száz hintája! Buzgalom artistái, buvárok!
És a lövölde, szines képekkel: boldogságuk
célpontként rezeg ott s megzörren bádog-alakja,
hogyha talál egy-egy ügyesebb. Az meg, sikerétől
szédülten, vaksors fele indul; mert a kiváncsit
hívja megannyi bódé, dob, kikiáltó. Ám a
sok felnőttre különb látvány vár: látni, a pénz hogy
nő, szaporul – nem puszta mulatság, bonctanilag
látni a pénz nemiszervét, mindent – annyi tanulság rejlik
e folyamatban…
Ó, de ezen túl, rögtön, ahol már
véget ér a palánk, beragasztva plakáttal, amely
mind a „HALÁLTALAN” sört hirdeti, e keserű, de
frissen rágcsált új gyönyöröktől édesülő sört…
rögtön, ott a palánk hátában, ott a Valóság.
Játszó gyermekek, egymást félrevonó szeretők a
gyér fűben, komolyak, és párzó, tiszta kutyák.
Még messzibb vonzásnak enged az ifjú; tán egy
zsenge Panaszt szeret… Rétekre ér a nyomában.
Szól a Panasz: Távol. Mi ott künn, arra lakunk… Hol?
És megy az ifjú, elbűvölten. E váll, ez a nyak – tán
hercegi sarj lehet ő. Majd mégis elúnja, legyint és
elfordul… Mire jó? Hiszen Panasz ez csak.
S azt, elszokva a földtől, időtlen, mély közönyük vak
első kábulatában már csak az ifju halottak
kísérik szeretőn. Lányokra
vár s a barátnőjük lesz. Sorra mutatja nekik
ékszereit. A Kín szép gyöngysorait, meg a Tűrés
csipkefinom fátylát. – De az ifjak előtt el-
némul.
Ámde honukban, a völgyben, a vén Panaszok közül egyik
pártját fogja, ha kérdez az ifjú: – Hajdan – idézi –
nagy nemzetség voltunk, mi, Panaszok. Atyáink
ékköveket bányásztak ott, ama nagy hegyek öblén;
emberek közt is akad még néha egy-egy kicsiszolt
Ős-Kín, avagy vulkán ős, dermedt láva-haragja.
Ó igen, onnét jött ez. Dúskáltunk mi a kincsben.
Így vezérli, át Panaszok tág tájain egyre, szelíden,
templomi oszlopokat mutat és romokban a sok nagy
várat, amelyek bölcs Panasz-fejedelmeit egykor
híven uralta ez ország. Felmutat egy-egy
Könny-fa merész sudarára, nézi virágzó Bánat-
föld cserjéit (lágy, csupa lomb ez az élőknek fenn);
Gyász legelésző állatait mutatja – ha olykor
félve madár rebben, áthúz tekintetükön, magányos
hangja jelet ró, messzerikoltva, az égre. –
Estefelé a Panasz-nép ős temetőibe érnek,
ott járnak, hol nyugszik a sok próféta, szibilla.
Ám ha az éj jő, halkul a léptük és hamarost fel-
holdviláglik a mindenek éber
őre: a Nagy Sír. Szobra a nílusinak testvére,
ő a magasztos Szfinksz: rejtett sírkamrák
arca.
Ő, e királyi fő: ámulva nézik őt, ki örökre
néma s itél, odavetve az emberi arcot
csillagok ingó mérlegére.
Fel sem fogja az ifjui szem, még
kápráztatja halála. Ámde riad most
nézésükre a psent szegélye mögül a bagoly. És
hosszu vonással súrol a szárnya végig az Arcon,
s azt, a legérettebbre kiteltet,
lágy-puha rajzzal írja az új
holt-hallásba, a kétfele nyílt, felütött
lapra, leírhatatlan körvonalával.
S föntebb: csillagok. Újak. A Kín-Hon csillagai.
Lassan mondja nevük a Panasz: – Nézd, ott van,
ott a Lovas, a Bot, s ama zsúfolt csillagi-képet
úgy hívják: Gyümölcskoszorú. Majd ott, hol a Pólus:
ott a Bölcső, Út, Égő Könyv, a Bábu s az Ablak.
Lent pedig, arra a déli égbolton, akár az
áldott kéz tenyerén tisztán ragyogó M,
ott az Anyák jelképe… –
Ámde tovább kell menni a holtnak, és a Panasz az Idősebb,
szótlanul kíséri a szurdokig el,
hol víz csillan a hold fényében:
ott az öröm-forrás. A nevét mély
hódolattal ejti ki, mondván: – „Sodró
víg folyam ez az emberi tájban.” –
Állnak az ormok alatt.
És a Panasz felsír, megölelve az ifjút.
Csak maga hág az fel az Ős-Kín bérci ködébe.
Vissza se csendül a lépte a hangtalan végzet öléből.
Ó, ha a végtelenül-holtaktól tiszta hasonlat
serkenhetne szivünkben, tán mogyoróhéj lengő
szép ürességére utalna, vagy tán
arra: sötét földekre tavasszal omlik a zápor. –
És mi, az egyre növő boldogság
álmodói, mi úgy hatódnánk
meg, már szinte a döbbenetig,
mint, ha lehull, ami boldog.
Szabó Ede fordítása
