Ha homlokod negyven tél ostroma
S szépséged kertjét mély árkok ülik,
Ifjúságod, e most csodált ruha,
Nyűtt rongy lett, mely alig ér valamit:
S ha megkérdik, szépséged hova lett,
Deli napjaid kincse hova halt,
Válasznak saját üreges szemed
Emésztő szégyen lesz s roncs diadal.
Felélt szépséged viszont újra nagy
Érdem lehetne: »Íme, szép fiam
Összegezi s kimenti koromat«,
– Látnánk: tied, ami szép rajta van.
Így újulnál, öregem, és a véred
Melegítene, bár hidegnek érzed.
Szabó Lőrinc fordítása
