a költészet napja alkalmából, 2000

az ember alapjában véve
egy tehetetlen lény
s a telhetetlenségével nem tud mit kezdeni
befelé fordul
önmagába tán
mint a nagy folyam
mely a földtől távol esik
vissza sík
s az idomok
tovább fokozzák
tehetetlenítik
folyvást
minduntalan megbékélve már az eleve adottnak
vélttel
így érlek majd én is újra el
ha alkalomadtán feléd indulok
felkutatlak
nemcsak az emlékeimben leltárba véve
attól messze több
nem az emlékezés halmára
sértve
minden sértettségek okán
átcsusszanva – teveként
holmi sovány ars poeticák fokán
köpönyegmarcangolón
nem kell,
nem kell, hogy megadd nekem
azt az egyet sem,
amit esetlegesen összetéphetnék
semhogy váltsam azt
és ha azt mondod: tovább
azt mondom: itt elég
nem az élet itt a túl kemény
hanem a tehetetlenség
semmint alkonyat, semmint nyomor
nagyon jól tudod már,
hogy mennyit bír el az az átkozott,
elkényeztetett gyomor
a tapintat ormán megpihenteted
kezedet
rádtör a cinikus tekintet
semmivé foszlik benned a dal
nem is érted, mire mondják:
nagyon hamar
lesheted mi fordul ki belőled
kire vágysz?
mit találsz?
eléd formás kis asztalka terülhet
táncolni rajt
s akkor is,
még mindig azt hiszed,
hogy fogva tart
s a tehetetlenséged ruhaként,
ha vetkezed,
nincs az az erő
nincs az a hatalom
nincs az a nap
meztelen többé már nem lehetsz
nincs az a kor
nincs megállj se már
csak csutakolsz
poroszkálsz
s egy ültő helyedben is
akaratlan
életed halad veled tovább

a tehetetlenség egy bizonyos fokán túl
már
talán
beláthatod
beláthatod az előtted elterülő tájat,
s aszott,
kopott
régi kódexekből olvasod ki a
filippikát
mathias rex könyvtára gyanánt
alexandria hírneves könyvtárát
egyebütt,
hogy belőled is ide temették el
a tehetetlenséged
s azon túl
rögzítve bár
rögtönítélő
utolsó porcikád