Hogy lesz egykor versemnek hitele,
Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
Félig se tárva rejti életed.
Hogyha le tudnám írni szép szemed,
S volna bájad zengeni friss zeném:
Hazugság, mondanák az emberek,
Földi arcot nem fest ily égi fény.
Nevetnék sárgult papírom: fecseg
A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
S a valóság költői őrület
És dagály lenne, ódon költemény.
De maradnál meg valami utódban,
Kettőzve élnél: benne s a dalomban.
Szabó Lőrinc fordítása
