Az én versem ne legyen soha
magasztos eszméket kergető, lihegő,
se jól fésült, divatos. Felszínes, ostoba.
Járjon a földön, ne legyen egekbe törő
faragott szóképek katedrálisa.
S ne legyen a bálvány-perc számára állított
díszes rímoltár előtt motyogott
ködös, zsolozsmás metafora-ima.
De legyen, mint a vak kosárfonó
látó keze iparkodásának nyoma:
szorgos ujjak hasznos vesszőfonata.
Szó-szőttes, hideg napokon oltalmat adó
puha, napmeleg takaró.
Legyen ásónyél, ami bár feltöri tenyered
virágod nélküle mégsem ültetheted.
Legyen egy semmiség, legyen a szó,
kedvesed fülébe forrón súgható.
Vajas kenyereden legyen a só,
szőlőtő melletti göcsörtös karó.
Ne legyen aszúbor, hanem csupán
a gyertya fénye, ami
megcsillan a nemes itallal teli
poharad párás, áttetsző falán,
s az ünnep fényét szelíden emeli.
Nem költemény, vers. – s tán megbocsátható,
ha tetten érhető az asszociáció.
Mert mit ér a rím, bármi varázslatos?
Az élet a költészet. – ez a csodálatos!
