Pára csapódik szürke macskakőre
a tér padjai nedvesen fénylenek,
magamat fázósan összehúzva
nézem, hogy húznak el az emberek
padom előtt sietve, gyanakodva,
meggyorsítják mind a léptüket…
tempójukat egyként diktálja dolguk
és az átkozott rossz lelkiismeret.
Bár a sóderral felszórt sivár téren
mégis megáll mind, ki éppen arra jár…
Vár reátok, arany szíveim,
a giccses, émelygős szeretet-bazár!
Magot szór a galambok elé
a megszokott bolond nő,
e korai órán ki is lehetne más…
kovakő szemében tébolyultan csillog
a révült öröm, a nagy odaadás.
S az emberek talán arra várnak,
hogy a burukkoló, mohó szárnyasok
őket is felmentsék egy áldott pillanatra;
hogy elmondhassák: „Én is jó vagyok!”
De rideg lelkükön túl vastag a kéreg,
feloldani már soha nincs elég idő.
Elsiet mindenki, hisz vár a munka.
Ködként száll a közöny.
Unott és tespedő.
