Néhány évvel ezelőtt feleségemmel Belgrádba mentünk a kanadai konzulátusra vízumért. Akkor még csak az idősebb lányunk vándorolt ki Kanadába (nem ám a zöldhatáron, erőszakosan, kerítéseket átvágva, hanem törvényes úton, komoly anyagi költségekkel járó hercehurca után!), és minden látogatáshoz vízumot kellett kérnünk. Nem ingyen kaptuk, hanem szép kis összegekért! Reggel nyolc órakor engedtek be bennünket a konzulátus épületébe, ahol békésen vártuk sorunkat a hivatali ablakok előtt.
Fél tíz körül nyílik a bejárati ajtó, és a váróterembe belépett Dragoslav Šekularac, az akkor már hetvenes éveit taposó valamikori labdarúgó világhíresség. Azonnal hozzáléptem, és nevén üdvözöltem, amin meg is lepődött egy kicsit, hiszen akkor látott engem először életében. Azt azonban láttam az arcán, jólesett neki, hogy felismerték. Az első dolga az volt, hogy megkérdezte a vízumra várókat, ki tud angolul, mert neki elkelne egy kis segítség az űrlapok kitöltéséhez. Az angol nyelvet jól beszélő feleségem azonnal jelentkezett, és hozzá is fogott a munkához.
Közben a hivatalnokok egyenként szólítgatták a várakozókat, így egy újvidéki szlovák nyugdíjas tanárnőt is, aki szintén a gyermekeit szerette volna meglátogatni. Meg is kapta a vízumot, de a szerencsétlen azt már nem érdeklődte meg előzőleg, hogy a vízumot azonnal ütik bele az útlevélbe, és valószínűleg ezért nem hozott magával elegendő pénzt. Nagy sopánkodását Šekularac is meghallotta, és odalépett a nénihez:
– Mennyi pénz hiányzik? – kérdezte, mire az asszony elrebegte, hogy mindössze 4700 dinár. Šeki belenyúlt a nadrágja zsebébe, kivett egy marék papírpénzt, és kihámozott 5000 dinárt, majd a néni markába nyomta. Szegény asszony nagyon hálálkodott, és egyre kérte a focista címét, aki nem is értette, mit akar ez a nő az ő címével. Jött is a magyarázat, hogy hát azért kell a cím, hogy postán elküldhesse neki a kölcsönkért összeget.
– Nekem?! – nyílt tágra a szeme a volt sztárnak. – Nekem aztán ne küldjön egy petákot sem! Érezze magát jól a gyerekeivel, örülök, hogy segíthettem!
Mindenki ledöbbent ezen a nem szokványos, nem mindennapi emberi megnyilvánuláson, a néni pedig örömkönnyeket hullajtott.
És ekkor olyan dolog történt, amit még biztosan nem láttak a konzulátuson: a váróközönség tapsban tört ki! Ünnepeltük a volt világsztárt, aki még idős korára is megőrizte lezserségét, nagylelkűségét, emberségét!
Hozzá kell tenni, hogy akkor már a millióiból nem sok maradt, ezt személyesen tőle tudtam meg, hiszen mintegy három órát beszélgettem vele egyfolytában! Mindenről, a legszemélyesebb dolgairól, pénzügyeiről, családjáról, pályafutásáról, egyszóval a magánéletéről. Hihetetlen élmény volt számomra, mert egy hihetetlenül nagyvonalú, jólelkű, kiváló EMBERT (így: nagybetűkkel) ismertem meg benne ismeretlenként!
Balassy Gyula
Az írás a Családi Kör hetilapban jelent meg 2017. november 16-án
