Egy lábos lencse mit jelent,
miféle tálhoz
hív, de nekem ennyi a rend:
máris elátkoz,
ami időbe-térbe metsz,
hív, idecsörrent,
és csak mentegetőzhetem,
ez így milyen rend?
Képtelen fickónak vagyok
kénytelen mutatkozni,
ha ily közel-terem dobog,
nincs hogy’ elhúzni
a csíkot, rámvetül a csík,
fehér, sötét, jobb,
bal, esik, ahogy esik,
lehetne még jobb,
lehetne ne ily ennyire
szörnyű, s miért?
De ha panaszlom: hát mire
való, ki ért?
Időm adtam akárkinek,
Lutyusz Kaméliusznak
– ha költő volt, emitt, beteg –,
vagy Árpangyán Tikuszkat
szerpán költőt csak-ugyanígy
– „hajnalra!” – fordítottam,
jobb sorsokra sosem irígy,
én… de mára kifogytam.
Miből? Nem is. Inkább mire.
Telefon, ne csörömpölj,
időm ne vidd, oly kevese
egy napnak, mi enyém. Ölj
meg inkább orvul, botorul,
bátorul, bánom én,
de elmémre az éj borul,
ha délután ölén
nem nyughatom, Kasztárc Manó
fotóit lesve tévén,
vagy a Külcelleg-Buccano
meccset nézve. Nagy ívén,
Sors, ha vagy, reptesd el ilyen
áldásaim, nem átok
egy se, csak – tudjátok – a kín
kínja így adni rátok!
„Egy lábos lencse” – érthető
lenne: kultúrörökség
alapon, de hát T. Dezső
ily olcsón nem adja kincsét,
nem, egy hűtőszekrénybe pállott,
penészes lencselevest
kiöntenem: már ez is átkok
átka, már mit se, ezt
se tudom megtenni jó napokig,
szemetet levinni kukába
talán hetekig, tán hónapokig,
stílusbravúrt is utálva
mondom ezt. De ha gyáraim
működnének, abból se
élném végig piám, rezsim,
és már a ló se
remény. Hát kénytelen vagyok
eltűrni, mit a sors rám ró
– például – veletek, pár dolog
s lény van még… De jaj: Moderátó!!
S nem Erósz semmi, minden
akárhonnan feszítsem,
feszüljek akármimben:
csak Errátó!
