„Szégyellem magam. Pedig tudom, hogy tulajdonképpen nincs rá okom, mégis szégyellem magam” – hangzik el nagyon sok vajdasági magyar szájából Vukovar említése kapcsán. Olyanok mondják ezt, akik kisgyerekek voltak, amikor Vukovar neve bejárta a világot. Olyanok, akik semmilyen módon nem köthetők mindahhoz, ami alig néhány évtizede a szomszédságunkban történt. A legfiatalabb nemzedék talán nem érzi ezt, de már a korai harmincasok és a felettük járók szinte mindegyike így beszél a sokat szenvedett horvátországi városkáról.

Vukovar nem az a város, ahol a halottakról való megemlékezés mindenszentekkel és a halottak napjával véget ér. Mécsesek égnek az ablakokban, az utcasarkokon, az egyre gyérülő romok között. Vukovar saját tragédiájára emlékezik. Arra a huszonnyolc évvel ezelőttire, amikor a várost a földdel tették egyenlővé három hónapnyi brutális ostrom alatt a szerb szabadcsapatok, félkatonai alakulatok és a Jugoszláv Néphadsereg egységei.

A kelet-horvátországi városkát a szerb/jugoszláv csapatok 1991. augusztus 24-én kerítették be: az alig két hónappal korábban önállósodott Horvátországnak erre a térségére Slobodan Milošević is igényt tartott, szerves részét képezte volna hagymázas álmaiban Nagy-Szerbiának. Akkoriban már javában dúltak a véres harcok Horvátország szinte minden térségében, ahol szerbek is éltek: Szlavóniában, Likában, a Kordunon, a Baniján, a dubrovniki és a dalmát régióban…

Egy forró augusztus végi napon a horvát nemzeti gárda lelőtte a Jugoszláv Néphadsereg két repülőjét, amelyek a gárda állásait támadták. Másnap a Jugoszláv Néphadsereg Vukovárt elvágta a fontosabb közlekedési utaktól, és megkezdte a város ostromát, amely nyolcvanhét napig tartott. Véres volt és borzalmas, voltak napok, amikor a kisvárosra tizenegyezer gránát hullott huszonnégy óra alatt. A halottak számáról máig nincsenek pontos adatok: kétezer-kilencszáz és háromezer-hatszáz közöttire becsülik a szakértők.

A horvát egységekben mintegy háromezer ember harcolt, míg a Jugoszláv Néphadsereg, a szabadcsapatok, félkatonai alakulatok emberállománya elérte a harmincezer főt.

Nemcsak háború volt ez; nem arról volt szó, hogy szembenálló egységek harcoltak egymással. Az emberi aljasság szinte elképzelhetetlen megnyilvánulásaival kellett szembenéznie a városnak. Borzalmában máig felejthetetlen a vukovari kórház tragédiája: míg a Jugoszláv Néphadsereg tisztjei a Vöröskereszt és más nemzetközi szervezetek képviselőit a kórház főbejáratánál nyugtatgatták, hogy mindenben a nemzetközi szabályoknak megfelelően járnak el, az egyik mellékajtón a szerb erők kétszázhatvanegy embert – sebesülteket, orvosokat, nővéreket – kitereltek az épületből és buszokba zsúfoltak. Egy mezőgazdasági birtokra, a hírhedt Ovčarára vitték őket, ahol brutálisan megkínozták, majd két nappal később, az erdőszélen halomra lőtték őket.

Mintegy hétezer vukovari került szerbiai fogolytáborokba. Háromszáz embert huszonnyolc évvel később is eltűntként tartanak nyilván.

Amikor a szerb erők 1991. november 18-án bevonultak Vukovárba, az egykor virágzó városka csak egy hatalmas romhalmaz volt, ahonnan huszonkétezer embert üldöztek el – csak azért, mert nem szerb nemzetiségűek voltak. Vér, halottak, üszkös romok és pusztítás mindenütt.

És akkor, huszonnyolc évvel később, Újvidéken, a hadsereg napja alkalmából tartott szerb megemlékezésen emléktáblát avattak a néhai Mladen Bratić tábornok, az Újvidéki Hadtest egykori parancsnokának tiszteletére. Annak a tábornoknak a tiszteletére, aki a Vukovar elleni hadműveletek parancsnoka volt. És aki Vukovar ostromában vesztette életét, amikor a jármű, amelyben tartózkodott, aknára futott.

„Éljen örökké Mladen Bratić, hős tisztjei, altisztjei és katonái emléke. (…) Büszke vagyok a tényre, hogy majdnem harminc évvel a tragikus eseményeket követően, amikor a harci feladata teljesítése közben, a frontvonalban életét vesztette az egyik legmagasabb rangú tiszt, összeszedtük az erőnket, hogy emléket állítsunk neki. Kötelességünk emlékezni a legbátrabbakra, legjobbakra” – jelentette ki az emléktábla-avatáson Igor Mirović tartományi kormányfő.

Mondott olyanokat is, hogy az emléktábla tisztelgés „mindazok előtt, akik életüket adták, miközben méltóképpen teljesítették feladataikat, amelyeket az általunk védett állam vezetése adott a nehéz pillanatokban. Ők az életükkel fizettek népünk szabadságáért és értünk. Életüket hazánk alapjaiba építették be.”

Méltóképpen, mondja Igor Mirović, meg legbátrabbak, legjobbak. Meg hogy a mi szabadságunkért. Hát kérem, jó lenne, ha valaki tájékoztatná a kormányfő urat, hogy Vukovar nem a mi hazánk, az érette hullatott vér a megszálló vére, akit sokszor ráadásul nem is kérdeztek, hogy meg akarja-e szállni egy szomszédos ország területét.

Emlékezzünk csak, hány és hány magyar (és nemcsak magyar) fiú és férfi szökött akkoriban a katonai behívók elől, hogy ne a vukovári fronton kelljen ébrednie… Emlékezzünk, hányuknak nem volt bátorsága vagy lehetősége elmenekülni, és hányan tértek vissza úgy, hogy azóta is kísértik őket az ottani borzalmak, a halálsikolyok, a letépett végtagok látványa…

Milyen bátorságot igényelt három hónapig éheztetni és lőni a civil lakosságot, milyen hősiesség volt kivégezni a sebesülteket meg az orvosokat? Miért merészeli valaki azt állítani, hogy ez a mi érdekünkben történt? Miért nem vállalja fel végre Szerbia, hogy ezek a szerencsétlenek téves csatatereken vesztették életüket, egy értelmetlen, hódító háborúban, amelynek megszégyenítő vereség lett a vége, s amelyben embertelenségével, katonához méltatlan viselkedésével minden katonai méltóságról lemondott a támadó, a szerb fél? Miért hagyjuk, hogy a mi nevünkben tiszteletre méltó hősnek nevezzenek valakit, aki kitalálta, hogy egy békés kisvárost ostrom alá kell venni, napi tízezer gránáttal megszórni, a lakóit éheztetni?

Miért kell a vukovari áldozatokat halálukban meggyalázni?

Miért kell a vukovari pusztítás miatt egyébként is szégyenkező vajdaságiakat, köztük a vajdasági magyarokat ismételten megszégyenülésre kényszeríteni egy emléktábla-avatással, a gyilkos dicsőítésével?

A mindenszentek és november 18-a között a vukovari romok között pislákoló mécsesek reflektorként égetik a retinát. A jóérzésű ember ilyenkor lesüti a szemét, és hallgat.

És szégyelli magát. Most már a tartományi kormányfő ízléstelen dicshimnusza miatt is.

Kocsányos Pálma

A cikk nyomtatásban a Családi Kör hetilapban jelent meg november 14-én.