Egy, az interneten terjedő mém szerint Szerbia szakaszosan csatlakozik az Európai Unióhoz: évente körülbelül hatvanezer szerbiai polgár teszi meg ezt a lépést.

Magyarán, nagyjából ennyien hagyják el évente az országot. Ennyien költöznek el, rendszerint a jobb élet reményében külföldre.

Hogy még pontosabbak legyünk, hívjunk segítségül egy másik mémet:

Szerbiát egy év alatt 52049 ember hagyta el;

4337 ember havonta,

145 ember naponta,

6 ember óránként.

Amíg ön egy fél óra alatt elszürcsöli a kávéját, és átlapoz egy napilapot kedvenc kávézójának kerthelyiségében, valakiknek a szülei három embert kísértek ki könnyek között.

Felfogja valaki ennek a katasztrófának, ennek az exodusnak a méreteit?

A távozók zöme természetesen azért megy el, mert itthon nem tud megélni a fizetéséből, vagy legalábbis nem azon a színvonalon tud belőle megélni, amilyet szeretne magának. Anyagi biztonságra vágynak az emberek, arra, hogy tudják, a jövő hónapban, fél év múlva is lesz munkájuk, képesek lesznek biztosítani maguknak, a családnak a megélhetést, amihez ma már hozzátartozik, hogy egy csizma vagy télikabát megvásárlása ne legyen leküzdhetetlen kihívás, amire hónapokig spórolni kell.

A maradók már nemcsak egy-két, külföldre távozott ismerősükről számolnak be: mindenki hosszan képes sorolni, hogy kik mentek el Ausztriába, kik vannak Németországban, kinek nem volt maradása egészen Angliáig, ki van Svédországban és ki Spanyolországban… Azokat, akik Magyarországra költöztek, szinte már nem is tartják számon. Túl sokan vannak. És ők legalább gyakrabban látogatnak haza.

Viszont senkiről sem hallunk, aki Kazahsztánba, Kirgizisztánba, Oroszországba, Fehéroroszországba költözött volna. A távozók többsége uniós országot céloz meg, nyilván, mert ott látják esélyét annak, hogy megtalálják a vágyott biztonságot. Anyagi, társadalmi és egyéni értelemben egyaránt.

Mégis, a szerb kormány is, és anyaországunk kormánya is egyre inkább éppen az említett országokat, Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Oroszországot, Fehéroroszországot tartja kívánatos partnernek. Szerbia a közelmúltban kötött szabadkereskedelmi megállapodást az Eurázsiai Gazdasági Unióval (EAEU). Na, ez pont az a szervezet, amelyet Oroszország vezetésével Kazahsztán, Kirgizisztán, Fehéroroszország és Örményország hozott létre. A szerveződés a tagok között vámuniót, közös belső piacot, verseny- és energiapolitikát, valamint az állampolgárok számára szabad mozgást és munkavállalást ígér az Eurázsiai Unión belül – azonban még ezek a lehetőségek is meglehetősen kezdetlegesek a csoport országain belül.

Az EAEU elsősorban az orosz érdekszférát erősítő és fenntartó szerveződés. Szerbia a saját lehetőségét abban látja, hogy a szabadkereskedelmi megállapodással hozzáfér az Eurázsiai Unió nyolcvanmilliós lélekszámú piacához. De mit csinál vele? Főleg, hogy Moszkvával, Minszkkel, de még Kazahsztánnal is van érvényes szabadkereskedelmi megállapodásunk, azzal sem sokat tudtunk kezdeni. Kevés az olyan háziasszony, aki kimondottan kazah mosóporért járná a boltokat, kevés az olyan ínyenc, aki a vodkán és a kaviáron túl tud érdemi orosz terméket megnevezni, és arra is kevés példa akad, hogy valaki mindenáron fehérorosz gyártmányú kabátokat akarna nagy tételben vásárolni…

Nyilvánvaló tehát, hogy nem sok valóban kereskedelmi oka van ennek a megállapodásnak. Ha viszont arra gondolunk, hogy Oroszország szívesen terjesztené ki egyébként sem kicsi politikai és ugyancsak tekintélyes gazdasági befolyását Szerbiára (is), akkor már érthető a megállapodás megkötésének indokoltsága.

Nem kevésbé elkeserítő, hogy anyaországunk legalább akkora hévvel veti magát Moszkva ölelő karjaiba, mint Szerbia. A múlt heti, immár rutinszerűnek számító, budapesti Orbán–Putyin-találkozó alkalmával a magyar fél „kísérőrendezvényeket” is szervezett: a jegybank például egy kétnapos Eurázsiai Fórumot, amelyen Szijjártó Péter külügyminiszter arról is beszélt, hogy Magyarország a Kelet és a Nyugat együttműködésében érdekelt, amelyben Budapest hídszerepet tölthet be. Mint mondta, az eurázsiai országok együttműködése a legjobb módja Európa megerősítésének és versenyképessé tételének. Matolcsy György jegybankelnök arról beszélt, hogy az „atlantista korszak után egy újjal, az eurázsiai korszakkal nézünk szembe”, s kitért arra is, hogy „Magyarország vezető szerepet játszik a Kelet és Nyugat közti kapcsolatépítésben”, ráadásul egy új, közös eurázsiai pénznem megteremtésének lehetőségét is megemlítette.

Aztán, néhány nappal később ugyanez a Matolcsy György a Financial Timesben egy cikket jelentetett meg, amelyben arról értekezett, hogy az euró hülyeség, meg kellene szüntetni. A szerb jegybankelnök még nem vetett fel ilyen elképzeléseket – de nem szeretnénk tippeket adni.

Azt nem értjük igazán, hogy miért gondolja a hivatalos Belgrád és Budapest, hogy a keleti a jó irány. Miért igyekszik szülőföldünk is, és anyaországunk is egymást túllicitálva az orosz anyácska ölelő keblére? Mi az érdekük?

Az átlagpolgár ugyanis, ahogyan azt már említettük, nem igazán kér az orosz medve öleléséből. A belgrádi Társadalomkutatási Hivatal (BIRODI) legfrissebb adatai szerint a szerbiai állampolgárok 45,5 százaléka az európai uniós csatlakozást támogatja, míg az Eurázsiai Unióhoz való csatlakozást alig 17,6 százalék. Egyébként a megkérdezettek 34,8 százaléka szerint Szerbiának sem az EU-hoz, sem a NATO-hoz, sem az EAEU-hoz nem kellene csatlakoznia.

Uniós tagállam lévén hasonló magyarországi adatok nem állnak rendelkezésre – de azért ott sem ölik egymást az emberek egy-egy jól fizető kazah vagy fehérorosz állásért…

Ha pedig ez így van, tényleg érthetetlen az államvezetés eltökéltsége. Belgrádé is, és Budapesté is. A polgárok pedig a lábukkal szavaznak: az uniós államokra. Magyarországon már akkora az emberhiány (pontosabban: a munkaerő hiánya), hogy az már szinte az állami/önkormányzati alapfeladatok ellátását is veszélyezteti. Szerbiában csak azért nem érezni ekkorának a bajt, mert itt az állam eleve kevesebb feladatot vállalt. Itt akkor látjuk, mekkora a baj, ha végigmegyünk a vajdasági falvak határában, ahol egymást érik a műveletlen földterületek ott, ahol nem is olyan régen még végeláthatatlan búza- és kukoricamezők voltak.

Valakinek végre eszmélni kellene. Észrevenni, hogy nagyon rövid időn belül nagyon nagy lesz a baj.

Már ha ezt még egyáltalán lehet jövő időben mondani.

Az írás a Családi Kör 2019. november 7-ei számában jelent meg.