Súlyos fertőzésként terjedt el itt, Vajdaságban és odaát, az anyaországban is az a meggyőződés, hogy ellenzékben lenni bűn. A meggyőződés, hogy igaza csak annak lehet, aki kormányon van, hogy annak a pártnak/politikusnak a véleményével szabad csak egyetérteni, aki a hatalmat gyakorolja; hogy a kormányt adó erőt bírálni nemcsak, hogy nem szabad, de nem is egészséges, ha jót akar az ember önmagának és a családjának.

Mélyen elterjedt a meggyőződés, hogy aki mást gondol, mást mond, másban hisz, az áruló, azt a nemzetből is ki kell tagadni, nem érdemli meg azt sem, hogy a nap süssön rája.

S hogy mennyire elterjedt ez a vélekedés, bizonyítja a magyar Országgyűlés előtt lévő legfrissebb törvénymódosítási csomag is, amely drákói szigorral büntetne mindenféle parlamenti obstrukciót. Az ellenzék által csak „szájzár törvénynek” nevezett jogszabály révén a Fidesz ismét szigorítaná a házszabályt, hogy megelőzze az általa „rendbontásnak” ítélt ellenzéki akciókat. A fideszes javaslat drasztikus mértékben növelné a kiszabható tiszteletdíj-megvonás mértékét (akár egy teljes évre is fizetés nélkül hagyva a képviselőket), illetve azt az időszakot, amelyre a házelnök kitilthatja az ülésteremből a „rendbontó” képviselőket, akik harminc vagy akár hatvan napig sem léphetnének be a munkahelyükre. Emellett a javaslat korlátozná a képviselők közintézményekbe való belépési jogát is. Ez azt jelenti, hogy a parlamenti képviselő, akinek egyébként eddig joga volt bármikor bemenni bármely, az állam által fenntartott intézménybe, ezt a jövőben csak akkor tehetné meg, ha jó előre bejelentkezne. (Például egy gyermekotthonba, amelyről úgy tudja, hogy ott áldatlan körülmények között tartják a gyerekeket. Ahelyett azonban, hogy kedden délelőtt betoppanna megnézni, hogy mi is a helyzet, kérelmet kellene leadnia, és csak a jóváhagyás után mehetne be az otthonba. Könnyű elképzelni, hogy a valós, mindennapi állapotok helyett milyen kozmetikázott körülményeket találna így…) De a Fidesz szerint ez így rendben van.

Pedig nincs.

A mindenkori parlamenti ellenzék dolga ugyanis elsősorban az, hogy felügyelje a mindenkori kormánytöbbséget, hogy az ne tehessen meg éppen mindent, ami az eszébe jut. A mindenkori ellenzék dolga rámutatni a hibákra (igen, mindenki hibázhat, ez alól egyetlen kormánypárt sem kivétel), képviselnie a kisebbség érdekeit. A többség általában tisztában van ezzel, meghallgatja, figyelembe veszi, mérlegeli a kisebbség véleményét, amelyet aztán vagy elfogad, vagy nem. De nem söpri le eleve az asztalról.

A magyar Országgyűlésben azonban, úgy tűnik, a többség mostanában már azt is sérelmesnek kezdi találni, hogy egyáltalán létezik ellenzék.

Pedig létezik.

Az ellenzéki képviselők is polgárokat képviselnek. Embereket, akik éppen csak annyiban különböznek a kormánypárti szavazóktól, hogy egyes kérdésekben mást gondolnak a világ dolgairól. Attól ők még ugyanolyan emberek, jók, rosszak, kövérek, szőkék vagy kopaszok, szegények vagy jómódúak, aljasak vagy segítőkészek, szinte írástudatlanok vagy jól képzett szakemberek, ahogyan ez a kormánypárti szavazók esetében is lenni szokott. Ugyanazokat a sorozatokat nézik esténként, ugyanúgy szeretik a gyerekeiket, ugyanúgy fáznak, ha hideg van, ugyanúgy szenvednek a téli szmogtól, ugyanabban a pékségben veszik a kenyeret és ugyanúgy szenvednek, ha megcsalja őket a párjuk.

Senkinek sincs joga kizárni az ellenzéki pártokra szavazókat a nemzetből. Sőt: senkinek sincs joga kizárni az ellenzéki pártokat a nemzetből. A nemzet ugyanis sok-sok egyénből áll, akiket a közös nyelv, a közös hagyományok, a közös kultúra, a közös történelem köt össze – nem pedig az egyengondolkodás. Ha el tudjuk fogadni (és évszázadok óta képesek vagyunk rá), hogy ugyanannak a nemzetnek a tagjai többféle vallási felekezethez tartoznak, hogy lehetnek katolikusok, reformátusok vagy éppen ateisták, akkor képesnek kellene lennünk elfogadni azt is, hogy különböző politikai eszmékben hisznek, ilyen vagy olyan (vagy bármilyen!) okból különböző politikusokban bíznak. Attól még a nemzet részei.

És akkor is a nemzet részei, ha éppen méla unalommal hallgatnak végig egy coelhoi magasságokban szárnyaló, nem különösebben izgalmas dalt, amely másokat mélyen megérint.

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a szövődménnyel is jár, hogy a kisebbségi, ha magyar, lelkes híve ugyan a magyar kormánypártnak, de rendszerint dühödt ellenlábasa a szerb kormánynak. A tényt pedig, hogy a tényleges hatalmat gyakorló szerb államfő, Aleksandar Vučić és a magyar kormányfő, Orbán Viktor szinte döbbenetes összhangban tevékenykedik, nem akarja tudomásul venni. Vagy ha mégis kénytelen szembesülni vele, azzal mentegeti a dolgot, hogy Orbán bizonyára nem tudja, miket művel Vučić. Meg hogy miket művelt, amikor még nem mosakodott ki a radikális eszmékből.

De. Tudja. Ne áltassuk magunkat.

Tudja, és nem érdekli.

Orbán ugyanis elsősorban érdekek mentén politizál, és sokkal kevésbé elvek szerint, mint ahogyan azt sokan szeretik hinni. Márpedig jelenleg Magyarország érdeke, hogy jó kapcsolatokat ápoljon a balkáni régióval, elsősorban azokkal az államokkal, amelyek Kína és Oroszország érdekszférájába is beletartoznak. A hivatalos magyar politika igyekszik eltávolodni az Európai Uniótól, és ebben szövetségeseket keres. A Balkánon is. És ha egy gázvezeték vagy egy vasútvonal érdekében szemet kell hunynia afelett, hogy Muzslyán megszűnik a magyar osztály, vagy hogy a vajdasági magyar nyugdíjas gyakorlatilag éhezik Vučić gazdaságpolitikája miatt, hát szemet huny. Ahogyan szemet huny afelett is, hogy minden Prosperitati-támogatás ellenére is egyre csak fokozódik a kivándorlás, hogy egyre kevesebb magyar él egyre rosszabbul Vajdaságban. Neki ugyanis stratégiai érdeke Belgráddal szövetkezni.

Nekünk pedig megvannak a magunk érdekei. Lehet, hogy nem olyan nagy ívűek, mint az állami vezetőké. Lehet, hogy csak egy kicsit élhetőbb városra, kibetonozott utcára, iható vezetékes vízre vágyunk. Vagy arra, hogy a gyermekünk egyszer, ha eljön az ideje, világot láthasson, és legyen hová hazajönnie.

Ne féljük a saját érdekeinket nézni. És ne féljünk szembesülni azzal, hogy a mi érdekeinket nem biztos, hogy a többség képviseli.

Ellenzékben lenni nem törvénysértő. Nem bűn. Törvény adta jog.

Csak meg kell tanulni élni vele. Itthon is, és azoknak, akiknek ez fontos, ott, az anyaországban is.

Az írás a Családi Kör 2019. nov. 28-i számában jelent meg.