Mint eddig minden évben, az idén is megünnepelte a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség a magyar kultúra napját Zentán. Ezúttal a kitüntetettek tiszteletére készített műsorösszeállításról szeretnék szólni. Verebes Ernő, a Nemzeti Színház vezető dramaturgja, zeneszerző és író írta az összekötő szöveget és válogatta össze néhány vajdasági költő – Beszédes István, Domonkos István, Sziveri János, Szügyi Zoltán, Tóth Ferenc, Verebes Ernő – műveiből azokat a verseket, melyeket Szalai Bence, a Mécsvirág együttes – Baráth Hajnal Anna, Verebes Krnács Erika, Zsoldos Ervin – tolmácsolt nagyszerű, lélekmegszólító előadásban.

Az Országoló – Határféltés betörés nélkül – című produkciót gondolatokat ébresztő, sorskérdéseket feltevő és megválaszolni óhajtó hitvallásként éltem meg arra vonatkozóan, hogy mi, 21. századi vajdasági/Kárpát-medencei magyarok 2020-ban, miután „a múlt idő elméleti síkra költözött”, „az új honfiság” okán miképpen leljünk hazára. Hogyan „tegyük az időben magunkat helyre”, egyáltalán hogyan értelmezzük lényeget megfogalmazóan a hazát, a hazaszeretetet, azt az egyedi, sajátságos szellemi és lelki örökségünket, melynek magyarságunk kiteljesítését, megőrzését kell szolgálnia az új honfiság keretei között. Ugyanis elérkezett a számadás ideje. A Szügyi Zoltán feltette hogyan kérdés sugallja azt is, hogy ”észleljük, minek van / kezdete és vége / mi az mi örök, / s hol lelkünkben a rög”.

Én úgy éreztem, hogy a műsor összeállítójának, egyben rendezőjének is, ha nem is kétségektől mentesen, de sikerült megválaszolni az immár száz éve nyugtalanító kérdéseket: „Ám ha a magunkkal vitt gondolat, nyelv és tett a fényévekkel új pillanatról pillanatra elbánni volna képes, akkor a világ egy olyan sűrítménnyé válna, amilyen régen, gyermekkorában volt, s aminek azóta sem tudjuk határait, hiszen az Te magad vagy.” Vagyis József Attila Ars poeticájának szavaival élve: ”A mindenséggel mérd magad!”, s akkor nem tévedhetsz a válaszadásban, függetlenül attól, hogy merre visz életed útja.

Példaértékű volt az előadás abban az értelemben is, ahogyan az egyetemes emberi és a nemzeti kultúra ismérvei egymást kiteljesítő módon tolmácsolták az üzenetet. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Ellenkezőleg! Teljes értékűvé varázsolja azt. Ahogyan legszebb nemzeti imádságunkban teszi azt Kölcsey Ferenc, amikor a Jeremiás prófétától eredeztethető jeremiádok – siralmas énekek – modorában, az antik idők időmértékes verselésének módszerével – lásd Vergilius, Horatius, Szapphó trocheusait – a magyar nemzet sorskérdéseit fogalmazza meg.

Számtalanszor leírtam, s valószínű még le fogon írni egynéhányszor, mennyire megfellebbezhetetlenül helytálló az az évezredes emberi tapasztalaton alapuló megállapítás, miszerint a hasonló hasonlót vonz, s ez érvényes életünk minden szegmensére. Eszerint válogatjuk meg barátainkat, eszerint kerülünk munkakapcsolatba emberekkel, eszerint csatlakozunk közösségekhez, lett légyen azok politikai indíttatásúak, netán életvitelt formálóak vagy egyéb tevékenységeinkkel kapcsolatosak. S eszerint járunk el rendezvényekre is, melyek üzenetértékűek arra vonatkozóan is, hogy milyen az értékrendszerünk, milyen jellembeli kvalitásokkal rendelkezünk.

A kArc irodalmi kávéház Babits–estjén jutottak eszembe a többi között ezek a gondolatok a Raichle-palota termében összegyűlt nagyszámú, számomra ismerős közönség láttán. Ők azok, akik nem szokták megtisztelni jelenlétükkel a különböző anyag determinálta gasztronómiai ínyencségeket felkínáló, kulturálisnak elkeresztelt összejöveteleket. Ők azok, akik a szellemi/lelki táplálékot nyújtó rendezvények állandó látogatói, a hamisítatlan kulturális értékek elkötelezettjei, s sohasem tévesztik/tévesztették össze a 19. századból ránk örökített, tánccal, vacsorával egybekötött színházba csalogató krajcáros, talmi világot az értékteremtő és értékőrző művelődést hordozó rendezvényekkel.

A 20. század első fele humanista polgári irodalmának magyar vezéralakja, „az összetett és ellentmondásos alkatú” Babits Mihály, aki saját bevallása szerint a mindenséget vágyta versbe venni, de magánál nem jutott tovább, „aki egy európaibb magyarságtudat érvényre jutásáért” szállt síkra Ady védelmében, nos tehát az ő emberi és költői nagyságát idézték meg a Kalmár Zsuzsa szerkesztette költői est közreműködői: Pámer Csilla, Baráth Attila, Csernik Árpád, Pálfi Ervin, Ralbovszky Csaba, Hajdú Tamás, Hernyák György, Nyári Ákos, illetve ifj. Kucsera Géza, Miroslav Jovančić és Roncsák Marcell. A műsorösszeállítás végigköveti a költő életének és költészetének jellemző állomásait. Azt az utat, amelyen haladva Babits képes volt felülemelkedni egyéni drámáján, s a Jónás Könyvében eljutni „a nemzeti és az európai civilizáció sorsáért aggódó humanista állásfoglalásig”. Ugyanakkor betegsége okán a végső kérdésekkel szembesülő ember is megszólal, pl. az Ősz és tavasz között című versben.

Az előadás során az is tudatosodott bennem, hogy nincs semmi új a nap alatt, a lényeget illetően pedig sajnos a világ nem változik. Babits költői mondandója társadalmunkat s benne az egyes ember sorsát tekintve semmit sem veszített aktualitásából.

Hallgatva az előadókat az is eszembe jutott, akárcsak Zentán: milyen kár, hogy csak nagy ritkán kapnak lehetőséget az itt felsorolt kitűnő versmondó színészeink a megmutatkozásra. Pedig nagy szükség lenne ebben az egyre inkább elembertelenedő, profanizálódás útjára terelődő világban arra, hogy költőink vigyázó szemeit hívjuk segítségül, hogy újra látva láthassunk.

Káich Katalin

Az írás a Családi Kör 2020. február 6-i számában jelent meg.

Verebes Ernő, Szalai Bence, Verebes Krnács Erika, Baráth Hajnal Anna, Zsoldos Ervin