Ha a polgárok, az egyszerű emberek számára nem is könnyű alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez, a kijárási tilalomhoz, a kényszerű otthon tanuláshoz és otthon üléshez, úgy tűnik, a politikusok kiválóan veszik a váratlan akadályt, és fordítják a maguk hasznára a világjárvány okozta különleges helyzetet.

Az átlagpolgár számára gyakran szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik megszervezni az életét az új szabályok által felállított keretek között. Gyermekes szülők számára jelent napi kihívást a távoktatás, sok családban jó, ha akad egy számítógép, amit használni lehet erre a célra. Ha több a gyerek, szinte elképzelhetetlen, hogyan lehet megoldani a feladatot, hogy egyszerre tanulhassanak. Ha a szülő tud otthonról dolgozni, az a baj, hiszen nem nagyon lehet mit kezdeni a háttérben zsivajgó gyerekekkel, ha meg még mindig el kell járnia a munkahelyére, akkor meg az a baj, hiszen nincs kire hagyni ugyanezeket a gyerekeket. Ha az idős szülő mozgékony, akkor az a baj, hogy nem lehet a kapun, lakáson belülre kényszeríteni, ha pedig ápolásra, törődésre szorul, akkor meg az, hiszen nagyon okosan kell a rendelkezésre álló kijárási időszakban megoldani az ellátását.

Akinek megmaradt a munkahelye, szerencsésnek mondhatja magát, hiszen van bevétele, el tudja látni önmagát és a családot – viszont vélhetően a végkimerülés határán remeg, hiszen azoknak a munkáját is el kell végeznie, akik már nem dolgozhatnak. Akiknek felmondtak, vagy ellehetetlenítették a pénzkereseti lehetőségeit az új szabályok, szinte kilátástalan helyzetbe kerülnek.

Mindeközben a kormány tagjai összevissza ígérgetnek és fenyegetnek egyidejűleg. Egyfelől teljes kijárási tilalommal riogatnak, másfelől száz eurókat ígérgetnek.

Mindezt olyan vérmérséklettel és szókinccsel, hogy az ember csak a szemét forgatja.

Pedig nem lenne ez az egész olyan bonyolult. Kiáll valaki, ha szerencsénk van, akkor egy hiteles szakember, aki nyugodt hangon, egyszerű mondatokban elmondja, hogy válsághelyzet van, ezt és ezt kell tenni ahhoz, hogy minél kevesebb áldozattal átvészeljük ezt az egészet. Aztán kiáll a kormány valamelyik képviselője, és elmondja, hogy az ország vezetői látják a bajt, igyekeznek segíteni, ilyen és ilyen támogatást adnak a cégeknek, hogy ne bocsássanak el dolgozókat, és emilyeneket az embereknek, akik már elveszítették a munkájukat. Aztán mindketten válaszolnak a felmerülő kérdésekre, ugyanolyan nyugodt és higgadt hangnemben, egymásnak nem ellentmondva. Aztán szépen mindenki hazamegy, és nem kerül elő egy harmadik, negyedik, hetedik egyén, aki az elhangzottaknak a szöges ellentétét állítja.

Nem olyan bonyolult ez. Az osztrákoknak és a németeknek összejött, ők már kezdik tervezni a járvány miatt bevezetett szigorítások enyhítését is. Megtehetik, hiszen náluk a járvánnyal járványügyi szakemberek küzdenek, a gazdasági válsággal meg gazdasági szakemberek. Így könnyű, mondhatnánk.

Pedig tényleg nem bonyolult. Ha egy Tisza-parti városkában még a hetek óta az otthonában gubbasztó bácsi is tudja, hogy valószínűleg koronavírusos a helyi üzletközpont egyik dolgozója, akinek családi állapotáról és a fertőzésének forrásáról is mindent tud (vagy „mindent tud”), akkor a minimum, amit az emberek elvárnak a település vezetőitől, hogy kiálljanak, és elmondják: ennyi a fertőzöttek száma, ezt és ezt tettük, amikor értesültünk a megbetegedésről, aki pedig azt gyanítja, hogy megfertőződött, itt és itt jelentkezzen tesztelésre.

Nagyon egyszerű dolgok ezek.

De mit tesz a városka vezetősége? Hallgat, és közben azt reméli, hogy senki nem tud semmit. Van egy rossz hírünk: ez még a sámlirádiók idején sem volt működőképes taktika, manapság pedig, amikor a közösségi média mindent behálóz, egyszerűen szánalmas az ilyen magatartás.

És nem mellesleg: veszélyes. Ilyen esetekben ez a sunyi, tehetetlen hallgatás veszélyes.

Veszélyezteti a beteg közvetlen munkatársait, a szomszédait, az ismerősöket, az üzlet vásárlóit.

Még akkor is, ha tényleg igyekeztek elejét venni a fertőzés terjedésének, ha tettek intézkedéseket annak megakadályozása érdekében. Ha a közösség, ha a polgárok, a szomszédok, munkatársak és ismerősök nem tudják, mi történt valójában, azonnal ötletelni, találgatni kezdenek. Aztán az illetékesek csak nézhetnek ki a fejükből, hogy a nép ajkán mi lett az ő kis elsunnyogott egyetlen esetükből…

Az pedig már végképp ízléstelen, ha a politika még ebben a helyzetben is a maga kis pecsenyéjét igyekszik sütögetni. Ha azzal nyomul a sajtóban, hogy bizony, egy konkrét párt önkéntesei segítik a szobafogságra ítélt időseket. Ha a megvett vekni kenyér és liter tej mellé odateszik a pártlogót. Mert segíteni kell a rászorulókon, ez nem vitás. És ha ezt a párt tagjai saját jó szándékukból teszik, halkan, odafigyelve az igényekre, akkor megsüvegelendő, amit tesznek, és akkor mi is elismeréssel fejet hajtunk előttük. De ha csak a párt népszerűsítése a céljuk ebben a rendkívül nehéz helyzetben is, ha csak addig terjed a segítség, hogy A Pártnak köszönheti a nyugdíjas a napi betevőt, akkor enyhén szólva is hiteltelen a jó szándék és gusztustalan a gesztus.

Próbáljunk meg emberek maradni ebben a helyzetben is, próbáljunk emberségesen viszonyulni embertársainkhoz, hiszen mi magunk is csak némi emberségre vágyunk.

Most erre van szükség.

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2020. április 9-ei számában jelent meg.