Minden reggel arra ébredek, hogy rossz álom volt csupán a ragály, egy-két másodperc múlva azonban rájövök, hogy sajnos ez a valóság. Magyarázatot keresünk: miért?

Gombamód szaporodnak az összeesküvés-elméletek. Nem más ez, mint az USA támadása Kína ellen. Á nem, hanem a vuhani laboratóriumban állították elő a vírust. Nem, nem, Isten bünteti így a hitetleneket! Vagy: ez egy nemzetközi összeesküvés az öregek ellen, mert túl sokan vannak. Nem is folytatom, se szeri, se száma az ilyen híreszteléseknek, és ha az emberek nem a kocsmában, akkor telefonon és interneten terjesztik őket. A vírusnál nem gyorsabban!

Ugyanakkor érthető, hogy magyarázatot keres az ember. A második világháború után, a spanyolnátha idején is terjedtek az összeesküvés-elméletek. Hogy a spanyolnátha a németek biofegyvere meg hasonlók. Kinek higgyünk? A politikusoknak? Akik a koronavírussal is politizálnak? Vagy imádkozzunk? Vagy a természetgyógyászokra hallgassunk, és gargalizáljunk ecettel? Et cetera.

Azonban végül is majd’ mindenkinek a tudományon a szeme. A tudománytól várunk megoldást és gyógyszert. A virológusok, a járványügyi szakértők és a tüdőgyógyászok ma a legkeresettebb emberek, akik az ápolónőkkel és asszisztensekkel együtt bizonyára a legtöbbet dolgoznak, miközben minket a kényszerpihenőnk miatt esz a fene. De a klimatológusok (az éghajlatkutatók), az ökológusok kutatásain is rajta a világ szeme. Mi a katasztrófa oka?

A vírus láthatatlan, de elég sétálni egyet, ameddig nincs teljes körű kijárási tilalom, máris láthatjuk a két szép szemünkkel a szemetet mindenütt, még az erdőben is. Hallhatjuk, hogy bizony sokkal több a madár, amióta karantén van.

A Tiszánál hófehér gémet láttam, amit még soha. Velence csatornáiba delfinek érkeztek, amióta a város fölszabadult a turistahordák alól. Mindenütt jobb lett a levegő. Föllélegzik a természet. Az eget nem kaszabolják a kondenzcsíkok. Csönd van, hallani a madárcsicsergést. Az erdők éledeznek, rügyeznek a fák, virágok nyílnak, zsongani kezdtek a rovarok. A műanyag flakonokat senki sem takarítja el, és azokat a sarjadó fű sem fogja belepni. A Tisza öbleibe egész flakonszigeteket sodort be az ár.

Azt a kérdést is fölteszik sokan, hogy vajon, ha elmúlik ez a megszokhatatlan reális rémálom, akkor észhez tér-e a világ, óvják-e majd az emberek a természetet, megjön-e a politikusok és a nagyiparosok józan esze? Lecke lesz-e ez majdan az embereknek? Most túlélési programra kapcsoltunk, de békeidőben vajon el fogjuk felejteni a tanulságokat? Már akik túlélik ezt.

A spanyolnátha-járványba az első világháború után az emberiség 3-5 százaléka halt bele. Vagy 50 millióan, többen, mint a világháborúban. Tanult belőle az emberiség? Most megint egy lélekvesztőben evezünk valamennyien. Létrejön-e valamiféle szolidaritás? A hírekben még mindig nagy betűkkel kiáltják világgá, ha valamely híres ember megbetegszik, a köznép viszont névtelenül pusztul. Mintha a celebek ebben is kivételezettek volnának… Nem! Arasznyit közelebb kerültünk az egyenlőséghez, habár mégis nagyobb eséllyel betegszik meg egy migráns, egy hajléktalan meg egy szegény, mint az, aki bezárkózhat a palotájába, és továbbra is jó minőségű ételeket zabálhat. Gyógyszer azonban számukra sincs.

József Attila írta a Kertész leszek című versében: „ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág”. Ebben a dalban arról álmodozik, hogy kertész lesz, fát nevel, korán kel és a virágjaival törődik, a harmadik versszakban azonban egy baljóslatú gondolat jelenik meg: „magamat is elültetem”. Tehát, hogy alulról fogja szagolni az ibolyát. Ezt a verset 1924-ben írta, nem olyan sokkal a spanyolnáthajárvány után.

Kora reggel, amikor kisétálok az erdőbe, és csalánt, pitypangot, ibolyát szedek, néha arról ábrándozom, hogy milyen gyönyörű kertország lehetne, lehetett volna a Vajdaság. A legszebb zöldségekkel, gyümölcsökkel, rózsakertekkel…

Helyreállítanák a patakokat, kitisztítanák a vizeket, és az állam mindenekfelett a mezőgazdaságot, a kisparaszti gazdálkodást, a bolgárkertészetet, a méhészetet és a szőlészetet támogatná. Amíg erről merengek, hallom, sorban vágják ki a Tisza-parton a fákat. Már így is lekopaszították az erdőinket. Villanyfűrészek sivoltó hangja a válasz az álmomra.

Az elhullt méhek millióiról az interneten láttam fényképeket. Százezrével pusztulnak valami permetezőszertől. Héjákat, sasokat is mérgeznek az emberek errefelé. Vigasztalóbb hírek után kutatva bukkantam rá a Facebookon kolléganőm, Deczki Sarolta filozófus bejegyzésére, jólesett olvasni: „»Lesz még itt szőlő és lesz lágy kenyér« – mondja a költő, és lám, pont a fején találja a szöget, mert szőlőféleségért csináltam egy túrát a Borhálóba [Borszaküzlet Budaesten]. Összeszedtem ezt-azt, aztán kicsit ideges lettem, amikor hirtelen nem találtam a pénztárcámat, hazatekertem, fertőtlenítettem a kilincset, a cipőmet, kézmosás, holakurvaannyába van a pénztárca – a táskámban, b+, ahol volt, teperek vissza, fizetés, fertőtleníteni a bankkártyát, a Borháló-kártyát, itthon a szűzmárját, valamit mindig elcsesz az ember, s mint a Gazdálkodj okosanban, két mezőt visszalépsz, kézmosás újra, felmosok, ruha a mosógépbe, én a tus alá, de kenyér, az pont nincs még.

Gyúrjunk, home made, tele van a Facebook, ilyen kovászos, amolyan házi, de nekem csak annyi kell, hogy reggelre legyen valami. Liszt van, élesztő van, receptet nézek a neten, elosztom kettővel, szorzom a tapasztalatokkal, és egyszer csak eszembe jut, hogy hoppá, tegnapról maradt krumplipüré. Krumplis recycling kenyér lesz! Meg valahonnan hányódik egy fél hagyma is a hűtőben, összevágtam apróra, kis kacsazsíron megpirítottam, aztán ezt is bele. Összegyúrtam az élesztővel meg a mindenféle lisztekkel, amik éppen a kezem ügyébe estek (teljes kiőrlésű, rizsliszt, korpa, ésatöbbi), kis őrölt köménymag, bors, só. Amíg lent a Duna-parton meditáltunk, addig szorgosan kelt a tészta a radiátoron, aztán be a sütőbe.

Jött föl szépen, pirult, sült, meglett, jó lett.

S aztán ez lesz a ritmus: kenyér és bor. Ahogy volt mindig is.”

Túléljük! – mosolyodtam el a jegyzeten. Csak kenyér, bor és virág legyen.

 

Radics Viktória