Miként lehetséges az, hogy ti, akik 2020. július 11-én részt vettetek a tüntetéseken, és állítólag változást akartok, „baloldaliként” és „polgáriként” léptek fel, „nem tudtátok” – hogyan lehetett – a keserves mindenit – „elfelejteni”, – hogy éppen aznap volt a srebrenicai népirtás 25. évfordulója, ti pedig ennek következtében – a „felejtés” miatt – „elfelejtettetek” legalább egy percre némán maradni. Csak egy percre.
A várakozásoknak megfelelően – s éppen ezért semmivel sem kevésbé visszataszító és szomorú, hogy – a politikai és társadalmi elit Szerbiában – a becsületes kivételtől eltekintve – ignorálta a srebrenicai népirtás évfordulóját. Az sem „segített”, hogy a annak a legnagyobb bűnnek a 25. évfordulójáról van szó, amely Európában a második világháborút követő időszakban megtörtént. A koronával ez év márciusa óta, a nagyszerb militáns nacionalizmus vírusával pedig – lám – 32 éve élünk együtt, attól a pillanattól kezdve, amikor Slobodan Milošević utcai alkotmányos puccsal eltörölte Vajdaság autonómiáját, és Jugoszlávia elpusztítására szánta el magát.
Hogy a dolog még keserűbb legyen, ténynek vehető, hogy a srebrenicai népirtással kapcsolatos „némasági összeesküvésben” az egész társadalom bűnrészes: 1995. július 11-től kezdve, amikor a rezsim médiája hallgatott, a „hétköznapi” szerbiai emberek pedig – ugye – nem tudták, mi történik. Éppen úgy, ahogyan nyolcvan évvel ezelőtt azok a „hétköznapi” emberek, akik noha a koncentrációs táborok környékén éltek, – tessék – „nem tudtak” a krematóriumokról, amelyek a szomszédos falvak és városok szomszédságában álltak.
A belgrádiak virágokat hintettek a Vukovár felé tartó tankokra. Soha nem mutattak megbánást emiatt. A következmény világos: Szerbiában immár nyolc éve bitorolják a hatalmat azok az indigóval másolt emberek, akik a huszadik század 90-es éveiben lényegében konszenzusos bizalmat kaptak a „néptől” a háborús hadjáratokhoz. És itt állnak előttünk manapság: Vučić – az átlátszó báránybőrbe bújt véres radikális; a szégyentelen Dačić – önmaga bőrébe búja; Vulin – akiből szünetlen Mirjana Marković őrült és gyilkos szelleme beszél… Mindahhoz, ami velük kapcsolatban elhangzott és amit róluk már megírtak, isten se tudja, mit kellene még hozzáadni. S akit érdekel, üsse fel azokat a világ számos helyén született bőséges jogi, tudományos és publicisztikai irodalmakat, amelyek Szerbia felelősségével foglalkoznak a 20. század utolsó évtizedében elkövetett bűnökkel kapcsolatban. Az olvasás orvosság. Szerbia pedig nem a világ mércéje. Bűnösnek találták a hágai Nemzetközi Bíróságon, mert nem akadályozta meg a srebrenicai népirtást. Szerbia az első olyan ország a világtörténelemben, amelyet hivatalosan ilyen módon ítéltek el.
Hallgattak azok is, akik manapság a „valódi ellenzékben” vagy annak a közelében találhatóak. Azok, akik 2000 és 2012 közt hatalmon voltak, és hízelegtek a nacionalistáknak, talán éppen amiatt, mert ők maguk is nacionalisták, hiszen mi mások is lehetnének. Ezek is, amazok is, amikor hatalomra kerültek, alapvetően tettestársak voltak a bűnös politikában, az egyikőjük oly módon, hogy közvetlen szervezőjének és végrehajtójának állt, a másikuk pedig – első szempillantásra – abszurd utólagos bűntársként, ha a bűntett elkövetésében – tegyétek a szívetekre a kezeteket – nem is vettek részt, bár az „ellenzék atyái” között, ahogyan a memorandumos akadémiai rohamozók is. Az elsőnek említettek visszatértek a hatalomba, mert az utóbb említettek, a mostani „valódi ellenzékben” lévők ezt lehetővé tették a számukra: bevezették a hitoktatást a világi iskoláinkba, rehabilitálták a csetnikeket, belegázoltak az antifasisztákba. Aláírtak velük egy valóságos „háromhatalmi egyezményt”: 2006-ban szégyenteljes módon a kilencvenes évek politikai erőivel karöltve megalkották az alkotmányt; 2008-ban aláírták a megbékélési nyilatkozatot a miloševići Szerbiai Szocialista Párttal (SSP); s még ugyanabban az évben mindent megtettek azért, hogy törvényellenesen megalakulhasson a Szerb haladó Párt (SNS). Ilyen módon megszüntették az önmaguk és a köztük lévő különbségeket, azaz normálissá tették a szörnyeteget. Időközben természetesen eladták a szerbiai kőolajipari vállalatot (NIS), s nem másnak, mint: a putyini Oroszországnak – amely attól fogva a mai napig különleges partnerré avatta Szerbiát a Balkán destabilizációjában. Szerbia, mint hagyományosan, a forgásiránnyal szemben haladva, valamint a destabilizáció önkénteseként továbbra is élvezi a többnyire önromboló szerepét. Eközben az elemzők – szinte mindegyikük a tudományuk doktora vagy doktorandusza – találékonyan leszögezik: a haladók mára teljesen elbitorolták a politikai életet. Mi mást lehetne mondani erre, mint ami a III. Radován című filmben elhangzik: „Ajde?!”
Milyen manapság ez az október 5-e utáni Szerbia? Ismét csökötté tett, újratradicionalizált, visszaállították benne az ősi rosszat; mély konzervativizmussal, visszamaradottsággal és vallási szélsőségekkel átitatott, bolond előítéletekkel terhes a tulajdon „jellegzetességeit” tekintve – és mindenekelőtt: nacionalizmussal átjárt. Az utcai tüntetéseken már régóta nem találni más szimbólumokat, csakis nacionalistákat. Fiatal nemzedékek nőttek fel, tanultak és nevelkedtek a pusztító nacionalizmusban. A társadalmi és politikai elit csak ritkán veszi magának a bátorságot arra, hogy megmukkanjon az euroatlanti integrációval kapcsolatban. Srebrenicáról, ahogyan már megjegyeztük, némasági összeesküvés uralkodik abban az országban, amelynek állítólag 20 éve a fő külpolitikai célja az Európai Unióhoz való csatlakozás.
Ám annak, ami az Európai Unióban szabály, talán itt is érvényesülnie kellene, az ún. tagjelölt országban. Éppen emiatt a Srebrenicához való viszonyulás Szerbiában a demokrácia mércéje. Hiszen a népirtás, a háborús bűnök, az etnikai tisztogatás, a tömeges erőszak, a kiköltöztetettek és elüldözöttek milliói, a 100 ezer halott csak Boszniában… – ezek okozzák Szerbia mostani rothadását. Ezek az okai a korrupciónak, a klientizmusnak, a rablásnak, egyesek szégyentelen gazdagodásának, a mind nagyobb osztálykülönbségeknek, a megrögzött Vučićok és Dačićok visszatérésének a hatalomba, ezek az okai a tüntetők és újságírók gumibotozásának, az emberek kényszer kilakoltatásának a házaikból és a lakásaikból, a megvásárolt diplomáknak, a nem megfelelő egészségügyi ellátásnak, az állam összeomlásának a járvány súlya alatt, a NATO-bombázásoknak, ezek az okai Koszovó függetlenségének, az igazságszolgáltatás és a média tönkretételének, annak, hogy nincsenek független intézmények, az egypárti parlamentnek…
A srebrenicai népirtáshoz való viszonyulás egyben a Szerbia saját jövőjéhez és a saját szomszédaihoz való viszonyulás is. Minden más olcsó kifogás, szégyenteljes és faragatlan semmiség és haszontalanság, amely – nehéz horgonyként – az európai civilizáció alján tart bennünket, hogy lélegzethez sem jutunk, azonban nem is akad olyasmi, amibe kapálódzásunk során belekapaszkodhatnánk. Miként lehetséges az, hogy ti, akik 2020. július 11-én részt vettetek a tüntetéseken, és állítólag változást akartok, „baloldaliként” és „polgáriként” léptek fel, „nem tudtátok” – hogyan lehetett – a keserves mindenit – „elfelejteni”, – hogy éppen aznap volt a srebrenicai népirtás 25. évfordulója, ti pedig ennek következtében – a „felejtés” miatt – „elfelejtettetek” legalább egy percre némán maradni. Csak egy percre.
Anélkül, hogy ne tennénk különbséget a jó és a rossz alapvető kérdésében, nem hívhatjuk magunkat embernek. Amíg ez így marad, Szerbia polgárai a következőkben is ugyanolyan életet fognak élni, mint amelyet megszolgáltak. A nacionalisták szótára szerint ez – isten büntetése.
Dinko Gruhonjić – a szerző adjunktus az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Médiatudományi Tanszékén, a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének (NDNV) programigazgatója, a VOICE főszerkesztője, a Beta hírügynökség vajdasági tudósítóhálózatának vezetője, a Deutsche Welle tudósítója, polgári- és háborúellenes aktivista.
Fotó: AP News
A cikk szerb nyelvű változata:
