Húsz évvel ezelőtt ezekben a napokban Szerbia forrongott. Slobodan Milošević elveszítette a választásokat, majd úgy határozott, hogy a kudarctól eltekint, és az ország szakadékba zuhanását „látnoki“ képességeivel egy meredek hegyoromról fogja háborítatlanul irányítani a végtelenségig. Ugyanakkor az újonnan megalapult polgári és ellenzéki többségnek más tervei voltak. A törvény és a jog tiszteletben tartásával, minden elérhető legitim eszköz segítségül hívásával meneszteni kívánta a bitorlót. Ennek a gondolatnak a jegyében teltek 2000 szeptemberének utolsó és októberének első napjai. Ám mivel a bitorlóval nem jutottak dűlőre, bekövetkezett október 5-e.

Az átlagos polgári-demokratikus szavazó egyik kedvenc képzelgése ezekben az években az volt, hogy ha megdöntjük Miloševićet és az évtizedek alatt létrehozott sötét rendszerét, amelyre a hatalmát alapozta, akkor megkezdhetjük egy csaknem idillikus jóléti társadalom és érett demokrácia létrehozását, amelyben „úgy mint Svájcban azt sem fogjuk tudni, ki az elnök“. Eltekintve attól, hogy az ilyen „Svájcról“ alkotott narratíva – amelyben szerencseként tételeződik, hogy „nem tudjuk, ki az elnök“ (ami a politikai dezangazsáltság metaforája, mintegy a polgári szerencse és elégedettség állítólagos szinonimája, ami a valóságban nem fordul elő) – alapvetően antipolitikus, ezzel együtt pedig antidemokratikus –, nos, ennek a narratívának a még nagyobb hiányossága, hogy nem létezett és soha nem fog létezni. Sehol, de még Svájcban sem.

Húsz évvel később ez a félérett, de oly emberi reménykedés 2020 Szerbiájának valóságában a feje tetejére állt. Ahelyett, hogy „nem tudjuk, ki az elnök“, manapság csakis egyet tudunk: Aleksandar Vučić az államelnök, és csupán ez az egyetlen, ami kétségbevonhatatlan. Ugyanakkor Vučić a kormányfő is, s egyben minden ügykör minisztere, az összes város polgármestere, minden nagyobb vállalat tulajdonosa, minden nemzeti televízió főszerkesztője… Azzal, hogy formálisan csak államfő: minden más szerepben pusztán úgy jelenhet meg, hogy ezek de facto kiüresedtek. Így a felsorolt intézményekben senki más nem munkálkodhat, aki politikai vagy bármi másféle személyi integritással bírna.

Tehát egy egyeduralom „megtörése“ után 20 évvel egy másik – valójában az első újraértelmezéséből született – egyeduralom keretei közé jutottunk, azzal, hogy ezúttal a hatalom hordozója az előző hatalomtartó egyik kiszolgálója volt. Körülötte pedig egy olyan strukturális háló szövődött, amely az előző személyi elvű berendezkedés maradványaiból áll: s habár újsütetű, korszerűsített és megfiatalodott klónok alkotják a háló láncszemeit, azért azonos fajtából kerültek ki, csak még fokozottabban hiányzik belőlük a jártasság és szakértelem.

Még ha az előző berendezkedések bírtak is hozzáértéssel a megelőző, szilárdan megalapozott és felelősségtudattal bíró államok (Osztrák–Magyar Monarchia, a két Jugoszlávia) megőrzött intézményeinek valamiféle tehetetlenségi erejének engedve, amely kompetens embereket állított a közigazgatás minden szintjére, mostanra ezt a – jogi formák, világos határok és koherens identitás nélküli – maradék-államot szó szerint elárasztották a dilettánsok, akik az egyetemes tudatlanságukat és gátlástalanságukat nagyon ügyesen harmonizálják a személyes morál és a polgári erények hiányával.

Nem éppen ez a „harcunk“ húsz évvel későbbi, meglehetősen szomorú mérlege? Meglehet nem jártunk volna jobban, ha semmire sem teszünk kísérletet, ha hagyjuk, hogy egy társadalom rothadásának történelmi folyamatai messzi tévútra vigyenek (és ez a tévút volt a kilencvenes évek Szerbiája), ha engedjük, hogy ezek a processzusok zavartalanul és a maguk módján elhasználódjanak, s ahová csak vezetnek, vezessenek bennünket? A szakadékba zuhanó autónak előbb-utóbb mégiscsak fenn kell valamin akadnia. Bár mindannyian összetörtük volna magunkat (ám nem vagyunk így is összetörve?), de talán valaki mégis túléli a zuhanást, hogy mindent újrakezdjen…

Nyilvánvaló, hogy a valóságban ez nem így működik. S amit húsz évvel ezelőtt tettünk ezekben az októberi napokban, nem volt sem hiábavaló, sem téves. Éppen ellenkezőleg, mindennek előbb kellett volna bekövetkeznie, így a következmények sem lettek volna olyan borzalmasak. Nem volt hiba „október 5-e“, s nem voltak elhibázottak azok a napok sem, amelyek megelőzték, mint ahogyan abban sem volt mulasztás, hogy október 5-re „nem következett október 6-a“ (amely egyike azoknak a kispolgári frázisoknak, amelytől felmegy az emberben a pumpa). A baj abban állt, hogy sem a politikai színtér, sem a kulcsfontosságú társadalmi elitek (gazdasági, tudományos, média, stb.), sem maguk az állampolgárok és a választók – mindegyik a maguk módján és a maguk felelősségi körében, valamint valódi hatalmuk arányában – a 2000. október 5-ét követő években nem mutattak kellő érettséget és következetességet egy olyan társadalom felépítésében, amely védett lett volna a régi rendszer vagy a meghaladott rezsim valamilyen mutálódott változatának a visszatérésére, ami – mindössze tizenkét év szünet után – bekövetkezett, s amelyet nem fogunk egykönnyen és gyorsan lerázni magunkról.

Mára már csak az alacsonyabb szellemek könnyed szórakozása maradt: bűnösök keresése (vagy felcédulázása). Általában egy konkrét személyt neveznek meg vezetéknévvel és keresztnévvel. Így egyesek ujjal mutatnak Tadićra, mások Koštunicára, míg megint mások ki tudja kire… Đinđićet csak a tragikus halála mentette meg attól, hogy a megnevezettek társaságában végezze. Alapjaiban az a minta ismétlődik és variálódik, amely végül az egyeduralmak és bitorló hatalmak újabb ciklusához vezet. Így megy ez szépen, amíg nem szembesülünk azzal, hogy az állampolgári éretlenségünk és passzivitásunk a visszarendeződés fenyegetésével szemben milyen mértékben járult hozzá ahhoz a vámpirizmushoz, ami ellen először voksolni indultunk, majd pedig utcára vonultunk azon a régi október 5-i napon, szegény és jogfosztott alattvalókként tengődve egy csenevész társadalomban, amelyben egyedül „az tudható, hogy ki az elnök”, és minden más nem is nagyon számít.

Teofil Pančić – újságíró, rovatvezető, kritikus, aki a Vreme hetilapban és az Autonomija.info híroldalon közli az írásait. A kritikái és az elemzései számos szerbiai, ex-jugoszláviai folyóiratban és lapban láttak napvilágot, de publikált írásokat az Egyesült Államokban, Oroszországban és több európai országban is. Egy ideig a Vreme hetilap szerkesztője volt, most pedig a Szabad Európa Rádió politikai kommentátora. Újságírói munkásságáért 1999-ben Jug Grizelj-díjjal tüntették ki.

2000. október 5., Belgrád (Fotó: RTS)