Amennyiben a szerbiai turistáknak a következő idényben csak egy oltási igazolás kellene a görögországi nyaraláshoz, akkor, egy kis mértékben, de biztos megnőne azok száma, akik arra várnak, hogy a nővér végre beadja nekik azt a bizonyos szurit.
A pragmatizmus végül, nyilván, sokaknál győzedelmeskedne azon meggyőződések felett, amelyek most már egy éve keringenek féktelenül, néha meglehetősen agresszív módon mindenféle posztokban és bejegyzések alatti hozzászólásokban.
De lám, lehet majd utazni Görögországba oltási igazolás nélkül is, elég lesz csak egy negatív PCR- vagy egy antigén gyorsteszt. Szóval minden olyan oltásellenes személy, aki legalább nem vitatja el a vírus létezését, egy olyan helyzetbe kerül, amelyben mindenki nyerésre áll. Egyedül a zsebpénzből marad egy kicsit kevesebb, hiszen a család minden tagjának szépen sorban ki kell fizetni a szükséges tesztet.
Nyilván a saját országuk idegenforgalmi újjáélesztésének szükségessége és a szerbiai beoltottak számának növekedésére való hatás között, a görögök számára értelemszerűen nem áll fenn semmiféle dilemma. Igaz, az utóbbihoz nincs is semmi közük. Akiknek pedig lenne, azok viszont nem tesznek semmit ennek érdekében, és az már egyáltalán nem a görögök gondja.
Bizony, hogy nem – ez a mi gondunk, és senki másé.
Egy olyan ország gondja ez, amelynek több védőoltás áll rendelkezésére, mint amennyi polgára (jelenleg) beoltatná magát. A hónap elején egymillióan voltak azok, akik mindkét adag védőoltást felvették. Viszont a politikusaink egyre meg akarnak győzni bennünket, hogy a jövő hónap végére ez a szám eléri majd a 2,5 milliót.
Amennyiben sikerülne teljesíteni a kitűzött célt, ez lenne ennek a hatalomnak talán az egyetlen olyan eredménye, amelyet az ellenfelei is megdicsérnének (természetesen azért ezt sem dicsérné meg éppen mindegyik ellenzéki párt, hogy őszinték legyünk), mivel ez közel hozna bennünket ahhoz, amit nyájimmunitásnak hívnak. Föllélegezhetnénk, sokan a szó szoros értelmében is.
Ám mégis, ha a hatalom nem veti be a meggyőzés azon mechanizmusait, amelyeket a választási kampányokban szokott, felmerülhet egy sor logikus kérdés: vajon tényleg létezik az a legalább kétmillió ember, akik fel is szeretnék venni a védőoltást? Egyáltalán eddig miért nem tették meg? És ha még mindig vacillálnak, ki vagy mi fogja őket végül meggyőzni, hogy egy ilyen döntésnek kizárólag saját maguk veszik a legnagyobb hasznát?
Eső után köpönyeg, mondhatnánk, nem érdemes már elemezni, hogy egyáltalán miként engedtük meg, hogy idáig eljussunk – a vakcina számszerűsíthetetlen mértékű, de annál hangosabb és mindenfelé elterjedt elutasításáig. Ehelyett azon kellene inkább gondolkodni, hogyan tudnánk elérni a közegészség megőrzésére vonatkozó célunkat.
Amely cél, remélhetőleg, megkérdőjelezhetetlen. Vagy talán mégsem az? Amennyiben határozottan ez a célunk, akkor azt egyértelművé kellene tenni. Ezidáig viszont, csak a polgárok folyamatos zavarba hozása volt nyilvánvaló, amely nagyon sok embernél, a már meglévő (intézményekkel, rendszerekkel, stb. szembeni) kétségükből és bizalmatlanságukból elutasítássá változott a vakcinával szemben (is). Kevés vigasz van abban is, ha az egész történetben csak részlegesen tagadják a vírust és annak pusztító hatását, nem teljes egészében. Mert bizony, ilyenek is vannak.
A konfúzió folyamatos fenntartása – emlékszünk nyilván mindenre: a legviccesebb vírus, Milánó, a kijárási tilalom, az idősek bezárása, nem lesz majd hely a temetőkben, majd az első „győzelem” a vírus felett és utána a megtartott örökrangadó, a választások, a nyaralások, majd a józan eszünkre való apellálás, aztán a gyanús statisztikai adatok (amelyek továbbra is gyanúsak!), majd a legendás összetűzések a válságstábban, illetve a válságstáb tagjaitól származó egymással teljesen ellentétes nyilatkozatok, a titkos bulik, amelyekről mindenki tud, de nem mindegyiket oszlatják fel, aztán természetesen a kopaoniki síelések, majd a mindig mások hibáztatása, aztán az a számtalan felhívás az előírások betartására és ugyanakkor a tömeggyülekezetekre való részvételre is, hiszen mit tudja az a népszerűségi mutató, hogy mi az a koronajárvány, és még nagyon sok hasonló dolog – nem is eredményezhetett mást: az egész világ arra lett figyelmes, hogy egyre komolyabb mennyiségű vakcinaszállítmányok érkeznek hozzánk, miközben Szerbián kívül mindenki más hatványozottan felkészültebb, hogy a rendelkezésre álló védőoltásokat minél többen felvegyék.
Nem az a probléma, tehát, hogy a helyzetet hogyan kezelték eddig, hanem hogy ez a hozzáállás igazából semmit sem változott. A hatalom tevékeny hozzáállásának és őszinte szándékának hiányában azok foglalták el a terepet, akik nem ódzkodnak attól sem, hogy a fennálló helyzetből profitáljanak. És mihelyt az ilyen felméréseket elkezdik figyelembe venni, akkor ugyanezeket az embereket, mint ahogyan van szerencsénk látni, még a bulvár médiákban való bepiszkítása sem semmisíti meg, sőt!… a megszerzett szimbolikus tőkéjük, mintha a határozathozatal irányadó mércéjévé válna. Egészen odáig, hogy aztán az ilyenek kapnak kitüntetéseket a legnagyobb állami ünnepen!
És amikor a hatalom elhatározza, hogy hirtelen, de nem elég őszintén, erődemonstrációba kezd, akkor az mindig részlegesre és furcsára sikerül, mint minden alkalommal, amikor semmi másra sem képes, csak felcserélni az okot az okozattal. Ilyenkor aztán hitelét veszti minden prédikáció arról, hogy a szólásszabadságnak is vannak határai, főleg, ha az emberek egészségéről van szó. Lévén a szabadsággal együtt jár a felelősség is, és nálunk az utóbbiból különösen nagy a hiány.
Nem egészen világos, hogy az állam hogyan akar még minimum kétmillió embert rávenni a védőoltásra, amikor azt látjuk, hogy az egyik oltásellenes orvosnő lakásán házkutatást végeznek, miközben a másik orvos, aki már-már nemzeti kedvenccé nőtte ki magát, zavartalanul terjeszti az állami televíziók műsoraiban a mindenféle értelmetlenségeit, kétségbe vonva mindent, amiért az állam, állítólag, harcol a koronavírus elleni harcban.
Ha mindez azért van, hogy láthassuk, a hatalomnak semmilyen befolyása nincs a magánkézben levő tájékoztatási eszközök felett – amelyek, mint tapasztaljuk, bárkit bármikor szabadon meghívhatnak a műsoraikba, így nyilván mindazokat is, akik szabotálni akarják a tömeges oltókampányt és az embereket egészen komolyan megtévesztik –, akkor örökös rejtélyként merül fel, hogy ugyanezek a sajtóorgánumok, mintha parancsra tennék, fenntartás nélkül támogatnak mindent, ami a hatalomnak megfelel, egészen olyan durva kampányokig, amelyeket a hatalommal egyet nem értők ellen szerveznek. De az autonóm szerkesztőség rögtön emeli a fejét, amikor a lakosságot a védőoltás igénylésére kellene bátorítani, vagy kezdetnek legalább arra, hogy ne higgyenek el mindent, amit a Facebookon olvasnak. Ha legfeljebb arról meg tudnának feledkezni, hogy kvázi „másik félként” behívjanak mindenféle primitív, hóbortos szakértőt, mert ezek voltaképpen csak afféle figyelemre éhes trollok, akik kéjes élvezettel és mindenféle fenntartás nélkül szítják a tüzet a vakcina és a józan ész ellen, már az is eredmény lenne.
Azt bizony nem lehet egy nap alatt megváltoztatni, amiért nem kevés ember döntött úgy, hogy nem veszi fel a vakcinát – mivel a hatalom és a tudományba vetett hitük helyett, a szomszéd Bözsinek hisznek inkább, akik se nem tudósok, se nem orvosok, de azért nagyon gyorsan le tudnak ellenőrizni mindent a Facebookon, vagy még éppen nem fejezték be az elfogadott vakcinák összetételének az ellenőrzését, ezért még nem tudtak dönteni, hogy oltassák-e magukat. Az egészségtelen kétely magja nem tegnap lett elvetve. És ha a hatalomnak ez a hozzáállás nem felel meg, és az egész történetben nem csak azt látná, hogy hogyan tud belőle politikai hasznot húzni, akkor kezdetnek meg kellene mutatnia, hogy egy cseppet sem ért egyet a szomszéd Bözsik és követőik szabadon kifejezhető véleményével. Illetve, azt is, hogy a védőoltásnak, épp, mint a feltétel nélküli megadásnak, amit oly nagy előszeretettel szoktak hangsúlyozni, nincs alternatívája. Mert valóban nincs.
Épp, mint ahogyan a sikeres turisztikai idénynek sincs a görög GDP szempontjából.
Denis Kolundžija – újságíró, a Cenzolovka portál fő- és felelős szerkesztőjének helyettese, a VOICE és az Američki izbori portálok munkatársa
Fordította: Lenkes László
Irány Görögország? (Fotó: B92)
A cikk szerb nyelvű változata:
