Az utóbbi öt évben, különösen azokban az esztendőkben, amikor a rossz időjárás miatt drasztikusan csökkent a méhek tevékenysége, egyre több szó esik a hazai mézről, valamint az állam méhészekhez való viszonyulásáról.

A hivatalos adatok szerint ugyanis hazánkban 15 000 bejegyzett méhész és hozzávetőleg 1,3 millió kaptár van. A szakemberek szerint ez egyáltalán nem fedi a valóságot, hiszen – különféle okok miatt – főleg az úgynevezett hobbiméhészek legnagyobb része nem jelenti be ilyen vonatkozású tevékenységét, tehát nem is tart igényt az állami támogatásokra. Ez annál is inkább észszerűtlen hozzáállásnak tűnik, mivel – furcsamód – az állam ennek fejében nem követel semmilyen elkötelezettséget. Az egyéb (külföldi) forrásból származó támogatások mögött leggyakrabban az a megkötés található, hogy a méhész köteles a piaci felesleg mézet egy, a támogató által meghatározott (általában magán-) cégnek átadni, mégpedig a felvásárló által diktált áron. Érthető tehát, hogy a hivatalosan „létező” tizenötezer méhész mellett még legalább annyian foglalkoznak a nem kevés munkát, befektetést és tudást igénylő „hobbival”.

A hazai piacon, elsősorban a nagykereskedelmi láncok üzleteiben található méz minőségével kapcsolatban – nagyon finoman szólva – erősen megoszlanak a vélemények. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy tavaly a szerbiai méhészek 2 700 tonna mézet szállítottak elsősorban az Európai Unióba, s ezzel csaknem 13 millió eurót hoztak az ország kasszájába, indokolt lehet a kérdés, hogy az üzletekben miért van ennél sokkal olcsóbb méz. Ha ugyanis az ember közvetlenül a (megbízható) méhésztől veszi a mézet, megkaphatja azt 450–600 dináros kilónkénti áron, viszont a boltokban ugyanezért a mennyiségért mindössze 370 dinár kell fizetnie. A magyarázat igen egyszerű. Ahogyan a szakemberek mondják, az utóbbi fajta soha nem találkozott méhekkel. Vagyis hamisítvány. És ezek a szállítmányok általában behozatalból származnak.

Természetesen hiba volna állítani, hogy az importból származó méz összessége hamisítvány, hiszen a tavaly behozott 600 tonna legnagyobb része Moldáviából származik, ahol igen fejlett a méhészet, és az ebben a gazdasági ágban dolgozók meglehetősen érzékenyek a termékük minőségére. Azt azonban nem tudni, hogy esetleg hozzájuk honnan került. A beavatottak szerint ugyanis a világ egyik legnagyobb országában szinte állami szinten történik a mézhamisítás, és ember, pontosabban laboratórium legyen a talpán, aki/amely minden kétséget kizáróan bizonyítani tudná, hogy hamisítványról vagy eredeti mézről van-e szó. A megrendelőnek csupán az a dolga, hogy a „gyártónak” pontos adatokkal szolgáljon az összetevőket illetően, s igen rövid határidőn belül átveheti a „mézet”, általában 1,2–1,3 eurós kilónkénti áron. Tény, hogy a fejlettebb országokban működnek olyan laboratóriumok, amelyek az eredeti és a hamis méz között fellelhető legkisebb eltérést is képesek megállapítani, de Szerbia ilyen kapacitással nem rendelkezik.

A helyzetet az is bonyolítja, hogy a jelenleg hatályos előírások szerint a forgalmazó, illetve a gyártó nem köteles feltüntetni a termék származási országa nevét. De ha ez nem így lenne, akkor sem sokat érne a tinta a papíron, hiszen „a papír sok mindent eltűr”. Ékes példák erre a kínai boltokban vagy a piacon kaphatók „eredeti” Adidas, Nike, stb. tornacipők, tréningruhák és egyéb sportfelszerelések. De ugyanez vonatkozik a Bosch márkanév alatt forgalomban található elektromos kéziszerszámokra is. Miért lenne hát éppen a méz kivétel!?

Az elmondottakkal kapcsolatban az is némileg feltűnő, hogy a méhészek csak igen lagymatag hangon követelik az államtól, hogy vezessen be termékvédelmi (protekcionista) törvényeket, amellyel esetleg megakadályozható lenne a gyanús eredetű méz behozatala. A jelenlegi helyzetben ugyan léteznek ilyen jellegű előírások, de úgy tűnik, hogy nem elegendőek a hazai méhészek teljes körű védelmét illetően. Számukra ugyanis a legnagyobb félelmet az jelenti, hogy a Szerbiába érkező álmézet esetleg gátlástalan honi ügyeskedők átcsomagolják, és szerbiai mézként próbálják (kilónként 7–8 euróért!) értékesíteni az EU-ban. Az ilyen jellegű csalás szinte biztosan maga után vonja a deja vu-t, vagyis a történelem megismétlődését. Néhány évvel ezelőtt ugyanis egyes cukorgyárak hatalmas mennyiségben importáltak nádcukrot, majd „hazai” zsákokba töltve répacukorként rásózták a németországi vevőkre. A laboratóriumi vizsgálatok azonban – feltételesen szólva – pillanatok alatt rájöttek a csalásra, és a szerbiai cukorimportőröket három évre kitiltották az Európai Unió országaiból. Lényegében ekkor kezdett zuhanórepülésbe a szerbiai cukoripar, ami jó néhány gyár bezárásához és több ezer munkahely elvesztéséhez vezetett.

Nos, ettől tartanak a méhészek is, hiszen akik érdekszervezetbe vagy szövetkezetbe tömörülve dolgoznak, és terméküket nem a hazai 3,5–4, hanem a nemzetközi piacon elérhető 7–8 euróért adhatják el, az ügyeskedők miatt igen nagyot buknának.

Más kérdés, hogy az állam illetékes vezetői miért teszik lehetővé a kiváló minőségű méz kivitelét és a kaptárt nem látott termék behozatalát. Vagy ők is abból indulnak ki, mint a kínai kiskereskedők, amikor őszintén bevallják, hogy az általuk kínált árú „szar, de ócó!”?

Sok a hamisított méz a szerbiai piacon (Fotó: archív)

Both Mihály