Szobrozunk

Azt mondják, hogy aki a múltját nem becsüli, az a jövőt nem érdemli. Aligha kétséges ennek az igazsága, de bizonyos estekben ezzel vissza is lehet élni, a gyakorlat szerint ugyanis egyazon személy szobrát egy városban, településen csak egyetlen helyen szokták felállítani.

Erre azonban Belgrád vezetése Goran Vesić alpolgármesterrel az élen igyekezik rácáfolni, s mostanában azon munkálkodik, hogy Stefan Lazarević despota emlékét megörökítsék. Az egyáltalán nem zavarja őket, hogy az egyébként a szakembereket is eléggé megosztó személy egy szobra 1982 óta a várat őrzi.

A nemzeti nekibuzdulás túllihegése nem új keletű dolog a Balkán e részén, ezúttal azonban még az államalkotók is csóválják a fejüket: „Kell ez nekünk?“

Az, hogy végül is Lazarević despotának, akit egyébként a középkori pletykák még biológiai apaként Hunyadi Jánossal is hírbe hoztak, lesz-e Belgrádban (még egy) szobra, vagy sem, másodlagos téma.

Akárcsak az Új Jugoszláv Kommunista Párt (hallott már valaki róluk?) kezdeményezése, hogy hálából a főváros (ugyancsak) emeljen szobrot Hszi Csin-ping (kínaiul: 习近平) kínai elnöknek, aki az utóbbi időben, de különösen a még most is tomboló világjárvány idején „igaz barátként sokat tett a szerb népért és Szerbiáért”.

Nem biztos, hogy a szóban forgó ötlet esetleges megvalósulása örömmel tölteni el a Kínai Kommunista Párt és a világ legnépesebb országának első emberét, hiszen az utóbbi száz évben csupán a diktátoroknak (Sztálin, Mao Ce- tung, Tito…) emeltek még életükben szobrot.

Annál is inkább nem aktuális a dolog, mert mostanában, elsősorban a politikai hatását illetően marginalizálódott ellenzék Stevan Nemanja monumentális szobrával, illetve annak árával van elfoglalva. Joggal. Az illetékesek (?) ugyanis a műemlék árát 2023-ig titkosították, s releváns adatokat még az ezzel megbízott személynek sem hajlandók kiszolgáltatni. Mivel közpénzről van szó, hiszen a belgrádi költségvetésből fizetnek minden ezzel kapcsolatos kiadást, a nép elvitathatatlan joga volna megtudni, mennyit költött a főváros vezetése az egy hétemeletes ház, vagyis 23 méter magas, összességében 80 tonna súlyú megalomániára.

Ha nagyon keresgélünk az interneten, bizonyos hozzávetőleges számokat magunk is megállapíthatunk, a szobor ugyanis 56 tonna bronzból készült. A novemberi hivatalos adatok szerint a réz tonnánkénti világpiaci ára közel 7130 dollár, vagyis nagyjából 38,73 millió dinár volt. Ebből eredően a szobor nyersanyagáért 400 ezer dollárt, illetve csaknem 39 millió dinárt, tehát közel 330 000 eurót fizetett a főváros. Azt pedig megbecsülni sem lehet, hogy a különféle munkálatok mi pénzt emésztettek fel.

Az alkotás Alekszandar Rukavisnyikov orosz akadémikus műve, akiről aligha feltételezhető, hogy csupán szívességből, tehát bagóért készítette el a szobrot. Talán mondani sem kell, hogy az ő tiszteletdíja különösen hétpecsétes titok.

Ebben a témában is csak következtetni lehet, mivel a művész egy erre vonatkozó kérdésre amúgy hanyagul odavetette a kíváncsiskodó újságírónak, hogy „talán 20 000 eurót kapott”. Ez az összeg azonban erősen vitatható és gyanakvásra adhat okot, hiszen egy nemzetközileg is elismert szobrászművész keze munkája ennél sokkal többre taksálható. Annál is inkább, mert a hétköznapi életben lépten-nyomon tapasztalhatjuk a mestereknél, hogy amennyiben kerül a nyersanyag (deszka, tégla, sóder, dobozcső…), ugyanannyit kell fizetni munkadíjként is. Miért adná alább egy művész?

Mindent összevetve, vagyis a talpazat előkészítésétől az avatást követő eszem-iszomig komoly összegbe került Szent Száva apjának emlékműve. És készült mindez az adófizetők pénzén, akiket az öntelt politikusok még annyira sem tisztelnek, hogy közöljék velük a zsebükből kivett pénz összegét.

A nyugati („dekadens”) országok ilyen vonatkozású közömbössége ellenére ezúttal a nemzetközi sajtó is felkapta a fejét. Az egyik tekintélyes svájci lap a szobrot az „új szerb nacionalizmus kifejezőjének és giccsesnek” nevezi. Azt sem felejti el megemlíteni, hogy a „szakbizottságot” személyesen az államelnök állította össze, de eléggé elítélhető módon nem a valóban szakemberek kaptak benne helyet, hanem a kiválasztás inkább politikai indíttatású volt. Ezért kerülhetett a bizottság elnöki székébe az a Nikola Selaković, aki korábban igazságügyi miniszter, a közelmúltig Vučić kabinetfőnöke volt, most pedig külügyminiszterként „tevékenykedik”, de alapjában véve azzal szerzett magának kétes hírnevet, hogy egy, az egyetemistáknak tartott előadásán elvette a hallgatótól a Radenska (szlovén) ásványvizet, és a szemétbe dobta. Ez a „gesztus” lényegében mindent elmond az illető nemzeti elhivatottságáról.

Mindez azonban csak lényegtelen mellékzönge.

Ami az átlagember számára megdöbbentő, hogy a hatalom az ő pénzének sorsát sem hajlandó közölni. Ez a magatartás erősen emlékezteti az idősebb polgárokat Mahmut Bakali, a titói korszák koszovói „mindenesének” gőgös kirohanására, amikor a szlovének és a horvátok azt firtatták, hogy a prištinai hatalom mire költi az egész Jugoszlávia által nekik küldött pénzeket.

Bakali akkor azt mondta, hogy ha neki erről be kell számolnia, akkor az ország többi része ne adjon egy dinárt sem. Tito erre egyáltalán nem reagált, akárcsak most Szerbia legmagasabb szintű vezetése.

Most pedig mi állunk mélán és „szobrozunk” a jóformán még a létezésünket is semmibe vevők önkényeskedése előtt.

Szerző: Both Mihály

Hszi Csin-ping