Senki sem gondolta volna, hogy 2021 nyarán − a vírus-letargia szünetében, a trópusi hőgutában – egyszeriben mindenki világirodalomból és esztétikából akar leckét adni. Mert miután − a feltételezések szerint − Lovas Ildikó az aktuális politikai hatalom segédletével „bedobta a kulturális atombombát a vajdasági magyar közéletbe” (Sövény Ferenc), a vajdasági magyarság apraja-nagyja azt kívánja tisztázni, hogy a Tanyaszínház-jelenség lényege miben is rejlik. És vajon „a hivatalnak packázásait” (Hamlet) mi robbantotta ki? 

Az irodalomtörténet sem tudott mit kezdeni bizonyos, a 16. századig elevenen ható kulturális jelenségekkel, groteszk realista felfogással, míg Mihail Bahtyin orosz irodalomtudós a múlt században meg nem oldotta a rejtélyt – felfedezve a karneváli, népi nevetéskultúra jelentőségét.

Szerinte a karneváli világszemlélet nemcsak a nyelvi alkotásokban, a paródiairodalomban tükröződött, hanem vidám ünnepi szertartásokban és színpadi formákban, sőt, a familiáris vásári beszédben − létrehozván a cimboraság nyelvét az akár három hónapig is eltartó középkori karneválokon.

A népi nevettetés őskorból eredő rituális és kultikus formáit a karnevál menti át. A karnevál a nép alternatív, utópisztikus élete volt, amelyet a dogma, a hivatalos, komoly kánon és mindennemű világnézeti végérvényesség elvi, engesztelhetetlen elutasítása és a rangbéli, hierarchikus különbségek felfüggesztése jellemez.

Ez egy radikális népi világszemlélet, melyben a keréklogika, a gazdag és szegény közti helycsere lehetősége (egyszer lent – másszor fent), valamint a fonákjáról látás logikája (pl. az arc és ülep felcserélhetősége) működik, s melyet az uralkodó hatalmak viszonylagosságának, múlékonyságának vidám tudása jellemez. Ezt a szemléletet a változás, megújulás, állandó újjászületés pátosza hatja át. Soha nem a múltba, hanem a nyitott jövőbe tekint. Nem rögzíteni, lebetonozni akarja a fennálló világrendet, hanem a változás, a növekedés és az újjászületés képességére áhítozik.

Az emberiség képi gondolkodásában az őskortól a reneszánszig óriási szerepet játszottak/játszanak a karnevál szimbólumai, elsősorban egy olyan testábrázolás, amelyben a test nyílásai a legfontosabbak (száj, szem, orr, fül, nemi szervek, altesti vonatkozások), mert az ember ezeken a nyílásokon keresztül létesít kapcsolatot a makrokozmosszal, éri el magányának feloldását. A nyílásokon a világ behatol vagy eltávozik. E szimbolika nem egy világtól elkülönülő-elidegenedő, kész testet mutat. Ez a testtudat szemben állt minden befejezett dologgal, az így felfogott test egy folyamatos születés és haldoklás körforgásában van, halódó, teremtő és teremtődő, dinamikus, játékos és képlékeny, éppen ezért örök. Ebben a kozmikus, kollektív test-reprezentációban jelenik meg az új élettel várandós halál képzete  is, az óriás (nép)test a halált is kineveti és általa újjászületik.

Ebben a groteszk realista testábrázolásban a nevetésre nyíló száj játszik főszerepet. De ez a nevetés nem akármilyen.

A karneváli kacaj elsősorban össznépi (mindenki nevet, nem individuális), egyetemes (mindent és mindenkit célba vesz és az egész világ kinevetését jelenti, önmagán is tud nevetni), ünnepi és ambivalens (ujjongó és gúnyolódó is, de nem szatirikus, hanem egyszerre tagad és állít; úgy temet valamit, hogy új életre is kelti azt, esélyt ad). A népi ünnepi kacagás mindig magasabb célokra irányul: világszemléleti és utópikus.

A karneváli nevetéskultúra minden megnyilvánulása rendkívül élesen, elvileg különbözött a hivatalos, komoly kultúrformáktól, ennek ellenére kezdetben a komoly és komikus kánon egyaránt, kötelezően jelen volt a szertartásokon, párban jártak, a hagyomány szentesítette őket és az egész középkori Európában elterjedtek. A középkori parodikus irodalom egy egész évezreden át fejlődött, az egyházi kultusz minden mozzanatának megvolt a parodikus változata, az ún. parodia sacra (szentségparódia). Felmérhetetlenül, beláthatatlanul gazdag irodalom keletkezett, s különös, hogy az egyház mindezt szentesítette, mert nyilván nem tehetett mást, meghőkölt a karneváli világszemlélet elsöprő ereje előtt.

A reneszánsz újjászületés eszmealakzatának is a legfontosabb létszférája a karneváli létérzékelés, a népi, groteszk realista testfelfogás.

Később azonban a parodizáló, becsmérlő, kikacagtató, rangfosztó kultuszok kiszorultak a hivatalosan jóváhagyott ceremóniák közül, elveszítették erejüket, s csupán az ájtatos jellegű, kényszerítő és könyörgő, az emberi kicsinységet, alázatot és félelmet sulykoló szemléletformák maradtak meg. Ettől kezdve tabutémává váltak az altesti ábrázolások, a születés és halódás aktusai, az állandóan változó-keletkező világegészről szóló tudás.

De vajon tart-e még az a kor, amely a tiltásokat magával hozta, vagy a múló időben szakadatlanul átértelmeződnek ezek a tabuk a valóságelsajátítás újabbnál-újabb világképi kereteiben, a vizuális antropológia, a szemiotika, a képi narráció újabb felismeréseinek fényében? Mi történik a mai posztmodern színpadon a test és teatralitás vonatkozásában?

Bahtyin mindenesetre feltárja azt a roppant hatást, amit a népi nevetéskultúra az egész szépirodalomra, színházra, beszédre és általában az emberiség „képi gondolkodására” tett.

És az is biztos, hogy a hivatalos és a népi világszemlélet között kibékíthetetlen, antagonisztikus ellentét van. Az egyik a múltba tekint, a másik a jövőbe. Az egyik a félelemre épít, a másik az ujjongásra.

A karneváli világérzékelés lényege a megújulás, a növekedés vágya, a jövő felé való nyitottság – olyan képi gondolkodással és testfelfogással, amely az emberi önmegértésben évezredek óta kipusztíthatatlan. Mint maga a művészet. Csoda-e, ha mi is ragaszkodunk hozzá?

Csányi Erzsébet

Amióta a Magyar Nemzeti Tanács elnökének „kérésére” felfüggesztették a Tanyaszínház turnéját, az előadást minden este telt ház előtt játsszák Kavillón (Fotó: Tanyaszínház/Facebook)