Aki még mindig azt hiszi, hogy az, ami Ukrajnában történik, elintézhető, mint egy focimeccs, amikor a közönség részeként az egyik vagy a másik félnek szurkol az ember, az tényleg nem ért semmit – és akkor még jóindulatúak voltunk, nem használtunk jelzős szerkezeteket, pedig igény volna rá.

Aki még mindig azt hiszi, hogy a háború, amely Ukrajnában dúl, elég messze van ahhoz, hogy páholyból szemléljük némi nagyképű cinizmussal, az roppant gyorsan zárkózzon fel a hírekből. Amikor orosz katonák megtámadják Európa második legnagyobb atomerőművét, és néhány óra leforgása alatt alig sikerül őket jobb belátásra téríteni, nem lehet és nem szabad azzal tompítani a helyzetet, hogy „csak egy melléképület égett” – mert ahogyan a melléképület kigyulladt, kigyulladhatott volna az az épület is, amelyben a reaktor van. A véletlenen, a puszta véletlenen múlt a dolog. És a véletlen nem fog mindig az emberiség kezére játszani.

Világszerte elemzők százai mondogatják, hogy Vlagyimir Putyin elszámította magát, amikor az orosz seregek megtámadták Ukrajnát. A jelekből ítélve az eredeti terv az lehetett, hogy a február 24-én megkezdett invázió néhány nap alatt lényegében véget is ér, az orosz erők elfoglalják Ukrajnát, a megválasztott vezetők Nyugatra menekülnek, Putyin kinevez egy bábkormányt Kijevben és a világ még csak fel sem ocsúdik a döbbenetéből. Erre utal, hogy egyes jelek szerint Putyinnak február 26-án, szombaton győzelmi beszédet kellett volna tartania – de még inkább az, hogy vasárnap, 27-én rövid ideig elérhető volt a RIA Novosztyi orosz állami hírügynökség hivatalos oldalán egy győzelmi publicisztika, amit hamarosan vissza is vontak. „Ukrajna mint ellen-Oroszország nem létezik többé. Oroszországnak hála újra együtt lesznek a »nagyoroszok«, »fehéroroszok«, »kisoroszok«” – írta rövid életű győzelmi jelentésében Pjotr Akopov, aki többek között azon is elmélkedett: „Ukrajna visszatért Oroszországhoz. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnik az államisága, de át lesz hangolva, ismét része lesz természetes módon az orosz világnak. Hogy milyen határok között és milyen szövetségben, később dől el, ám a lényeg, hogy az orosz nép szétszakítottsága véget ér.” (Gazda Albert fordítása)

Győzelmi beszéd helyett Putyin azóta minden megszólalásában egyre komolyabb fenyegetéseket villant fel. Volt, ugye, hogy „fokozott készültségre utasította a nukleáris elrettentő erőket”, aztán belengette, hogy „szinte” felérnek egy hadüzenettel az Oroszország ellen hatályba léptetett nemzetközi büntetőintézkedések, a legfrissebb pedig, hogy ha az Ukrajnával szomszédos országok „repülőtér-hálózatukat olyan ukrán katonai repülőgépek rendelkezésére bocsátják, amelyeket bevetnek az orosz fegyveres erők ellen, az ezeknek az államoknak a fegyveres konfliktusban való részvételeként értékelhető”, s ilyen kontextusban szóba került Románia és „más országok” is.

Mindeközben az orosz katonai vezetés is belátta, hogy itt aztán nem lesz villámháborús győzelem, valószínűleg a düh éppen úgy dolgozik a parancsnoklókban, mint a sértettség meg a bosszúvágy, az elmúlt napokban ezért lehettünk tanúi annak, hogy teljesen szándékosan lakóövezeteket, menekülő embereket, iskolákat, gyermekkórházakat lőttek, nagyon tudatosan nagyon sok civil halálát idézve elő. Ukrajnában még tél van, meglehetősen kemény, s mégis: vannak városok, amelyeknek már egy hete se vize, se árama, se fűtése, se élelmiszer-ellátása nincs. És menekvés sincs ezekből a városokból: több százezres, félmilliós városokat nem lehet húsz-harminc busszal evakuálni.

Az orosz egységeket valami hihetetlenül gonosz elme irányítja. És erre nincs mentség. Nagyon sokszor próbálják az utóbbi időben (különösen az orosz propagandát terjesztő álhíroldalak) azzal indokolni a háborút, hogy Putyin „nem tehetett mást”, mert a Donyec-medencében „népirtást követnek el az ukránok” az oroszokkal szemben. Nekünk, akik közelről láttuk Vukovar, Szarajevó, Srebrenica tragédiáját, lehet fogalmunk arról, hogy tulajdonképpen mi is az a népirtás. És arról is, hogy az soha nem maradhat titokban, bármennyire is igyekeznek a tettesek elrejteni a nyomait. Az ukránok által állítólagosan elkövetett „népirtásra” sehol, semmilyen bizonyíték nem utal. Ami azért is furcsa, mert éppen a Donyec-medencében már az ottani konfliktusok kitörése, azaz 2014 óta jelen voltak a nemzetközi megfigyelők. Ha az orosz hatóságoknak bármilyen bizonyítékuk lett volna a népirtásra, már régen a világ elé tárták volna azokat. Tudatában lehetett ennek Maria Zaharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője is, amikor azt mondta: „Talán nem olyan mértékben beszélhetünk népirtásról, mint Afrikában, de mennyiségi mutatókkal kell dobálódznunk, amikor hét éve nők, gyermekek, civilek halnak meg, amikor az emberek nem tudják, mi a nyugodt élet, amikor számukra a gránát hangja mindennapos.” Zaharova persze ehhez elfelejtette hozzátenni, hogy a Donyec-medencében nemcsak az orosz lakosság számára mindennaposak a háború hangjai, hanem az ukránoknak is. De ha az orosz fél ezt érti népirtás alatt, akkor nem teljesen meglepő, hogy nincsenek tömegsírok.

A Donyec-medencében 2014 óta mintegy tizennégyezer, katonai és polgári áldozat volt összesen, tehát a fegyveres konfliktus mindkét felének oldalán. Aki azt mondja, hogy ez „igazolja” a háborút, vagy háborúval „orvosolható”, az vegye figyelembe, hogy az Ukrajna elleni agresszió tizenkét napja alatt szinte ugyanennyi halottról beszélhetünk, mindkét fél veszteségeit összeszámolva. És még nincs vége, sőt, nem is látszik, mikor és hogyan lesz vége.

Addig pedig emberek halnak meg, gyerekek véreznek el a szüleik karjában, menekülő családot öl meg a rakéta.

Egyelőre csak Ukrajnában. De a moszkvai nyilatkozatok több mint aggasztóak. Ahogy azt sem hitte el a világ nagyobbik része, hogy Putyin lerohanna egy önálló államot, most sokan nem hiszik, hogy tovább is képes elmenni. Pedig a szavaiból elég nyilvánvaló, hogy a váratlan ukrán ellenállás nemhogy elvette volna, éppen ellenkezőleg: nagyon is meghozta az étvágyát.

Ezt kellene szem előtt tartania mindenkinek, aki tapsikol, hogy milyen jól megmutatta az orosz medve a hanyatló Nyugatnak.

És ezt kellene szem előtt tartania mindenkinek, aki azt hiszi, hogy most is meg lehet úszni az egyértelmű állásfoglalást. Putyin messze van. Még. De egyre közelebb jön. És amikor már itt lesz, késő lesz tiltakozni.

Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke (AP Photo/Sergei Ilnitsky)