Március 10-én, késő este csapódott be Zágráb területén egy szovjet gyártmányú (egyelőre vitatott, hogy ki által üzemeltetett) katonai robotrepülő, vagyis újkori nevén drón, ami a becsapódási kráter mellett több országvezető tudatán is lyukat ütött.
A Tacskó Horthytól tizenkét éve azt hallgatjuk, hogy reggelente puskaport tol az orrába kávézás közben, mindenkivel harcban áll, egyik (kamu)csatát „nyeri” másik után, meg hogy a magyar hadsereg atomfejlett, de az Ukrajna felől érkező szárnyasbomba mégis lazán, senki által nem zavartatva suhanhatott át a légterükön. A Magyar Honvédség radarjai állítólag már Ukrajna felett érzékelték a „kütyüt”, ami (a szintén NATO-tag!) Románia északi légterét érintve lépett magyar „földre”… izé… égre, Csengernél.
A 70-es években fejlesztett Tu–141 eredetileg frontvonal mögötti felderítési feladatokat hivatott ellátni, de ha úgy hozza az élet, akkor egy 120 kilós bombát is magával tud vinni az 5370 kilogramm maximális felszálló tömegű, 1000 kilométer hatótávolságú és 6000 méter magasan 1000 km/h-val rongyoló, távirányítású vasmadár, úgyhogy szerintem kizárólag az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy tényleg senki nem sérült meg a becsapódásakor Zágrábban. (Negyven parkoló autóban esett kár egyébként.) A hadászati aviatika (és műszaki paraméterek) iránt kevésbé fogékonyak kedvéért képbehozás gyanánt annyit mindenképpen elmondanék, hogy ̶ö̶r̶e̶g̶ ̶d̶r̶ó̶n̶ ̶n̶e̶m̶ ̶v̶é̶n̶ ̶d̶r̶ó̶n̶ ez semmiképpen sem az az párszáz eurós, mobiltelefonnal pöcögtetett játékkategória, amivel az idétlen kamaszok a szomszéd hátsóudvarban napozó nagylányt kukkolják, majd az így készített kacska videót egymás között küldözgetve röhögnek, titokban recskáznak rá, eljátszva azt a nyamvadt egy ezreléknyi esélyt is arra, hogy a csaj valaha szóba álljon velük.
Véresen komoly fegyver tud lenni a Tu-141 még akkor is, ha csak úgy à la nature, üresen zuhan rá valamire. Aki még emlékszik az általános iskolai fizikaórákra, az tudhatja, hogy a testek mozgási energiája a tömegükkel egyenesen, a sebességükkel pedig négyzetesen arányos. Ha még ezek után se világos, hogy ez a földről nézve mennyire para, akkor kérj meg valakit, hogy az emeleti erkélyről ejtsen a fejedre egy 10 kilós vasdarabot. Az majd segít megérteni.
Nem is tétlenkedtek a deli magyar vitézek: még a másodpercenként egy zalai falu éves költségvetését elégető Gripenek is felrepültek (mint anno korán a sasok), keresték is a drónt, de… nem találták! Édes istenem, ha egyszer sötét vót! Fejek persze aligha fognak hullani egy ilyen piszlicsáré ügy miatt: max majd felfelé bukik valaki, akinek a veje alapít egy Kft.-t 50 ezer forint alaptőkével, aztán 50 milliárdért szerződik a magyar állammal, hogy légvédelmi modernizációs tanácsokat adjon egy Wikipédiáról meg innen-onnan összeollózott szövegű PowerPoint preziben. Oszoljunk, kérem, nincs itt semmi látnivaló.
Mindenesetre sajtóközleményében a Magyar Honvédség megnyugtatóan közölte, hogy „belépésétől mindvégig nyomon követve és ellenőrzés alatt tartva” távozott a drón Horvátország felé, értsd: mindeközben ott és akkor zuhant volna le, ahol és amikor akart volna. Lehetett volna ez az „ahol” mondjuk Budapest belvárosa is, vagy épp a paksi atomerőmű, a magyar légvédelemnek ebbe szemmel láthatólag túl sok beleszólása nem lett volna. Amikor az MH így nyugtat meg, az egy eléggé jó ok az aggodalomra.
Na, de bármily „kontrolláltan” is lett végigkísérve a Tu–141 zavartalan, negyven perces, magyarországi útja, azé’ mégiscsak oda lehetett volna csörögni a (szintén NATO-tag!) horvát tesóknak, hogy „hé, srácok, valami brutál gyorsan repül felétek, de fogalmunk sincs, hogy mi az”. Eme odacsörgés hiányát „köszönte meg” a horvát államvezetés: Andrej Plenković miniszterelnök nem kis ingerültséggel a hangjában közölte március 12-ei sajtótájékoztatóján, hogy a tikkelő magyar bonszájcézár konkrétan tőle tudta meg Európai Tanács előző napi, versailles-i csúcstalálkozóján, hogy egyáltalán történt egy ilyen incidens.
Egen, kérem, a szovjet típusú államberendezkedés sosem a gyors és pontos adatközlésről volt híres, és nem csak a külvilág felé, hanem a béketáboron, ill. országhatáron belül sem. Lásd a régi, jereváni rádiós viccet: nem Jerevánban, hanem Tbilisziben, nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Különben is, dehogy merte a magyar vezérkari főnök, Ruszin-Szendi Romulusz (ennél magyarabb név most így hirtelen nem is jut eszembe) ilyen semmiséggel zaklatni Orbánt, amikor az épp disznóvágáson volt – legalábbis könnyen lehetett így (félre)értelmezni, ha szerdán például még azt mondta tajtékzón, hogy „szétszedem azokat a brüsszelita disznókat”. (Aztán meg szépen elkussolt, mire odaért – talán a nagy pocak miatt elfogyott a szussz.) De ha szóltak is neki, lazán kimehetett a fejéből, hiszen most épp egyik lábáról a másikra áll az idegességtől, lévén, hogy a cár atyuskája, akinek a kedvéért egy bő évtizeden keresztül árulta el cinikus pökhendiséggel az európai egységet és együttműködést, hirtelen pontosan úgy kezdett el viselkedni, ahogy minden racionális ember várta, aki figyelemmel kísérte Putyin elmúlt 20+ éves nemzetvezetői karrierjét, fokozódó elmebaját – és háborúit!
Szerencsére nekünk is van egy hintapolitikában, köpönyegforgatásban, fenyegetőzésben és pénzért kuncsorgásban verhetetlen cárunk, úgyhogy abszolúte nem szorulunk importra. A Szerb Haladó Párt állócsillaga, Aleksandar Vučić is úgy érezte, hogy ebben a helyzetben neki mindenképpen meg kell szólalnia, hiszen ki lehetne kompetensebb az égből jövő áldás kérdésében, mint az, akinek a legszebb fiatal évei mentek rá arra, hogy tájékoztatási miniszterként, a miloševići rezsim fogaskerekeként tegyen meg minden tőle telhetőt Szerbia teljes elhülyítéséért, a nacionalista indulatok felszításáért, ami végül a NATO-bombázásokhoz vezetett.
A magabiztosság ezúttal sem hiányzott a hangjából, amikor a választási kampány részeként a titelieknek magyarázta meg március 13-án, hogy nincs szükségünk arra, hogy NATO-tagok legyünk, hiszen „van saját hadseregünk, és egyedül fogjuk megvédeni a földünket és az égboltunkat. A haderőnk csúcsvezetői biztosítottak afelől, hogy nekünk öt perc elég lenne, hogy lelőjünk egy ilyen repülő eszközt, mint ami Zágrábban lezuhant. Mert mostanra van mivel megtennünk, vannak ügyeletes MIG-jeink és légelhárító rendszereink.“
Tehát a leselejtezett, de nagyjavított szovjet vadászrepcsik, amiket ingyen (ingyen, há’…) kaptunk az orosz tesóktól („csak“ a kipofozásukért kell(ett) fizetnünk állítólag), szerinte tuti leradíroznák a (MIG-ekhez hasonlóan szintén cirka 50 évvel ezelőtti fejlesztésű) robotrepülőket, bezzeg a NATO-tag horvátok csak kábé akkor jöttek rá, hogy a légterükön átzúgott ez a drón, amikor az már nagyban le volt náluk zuhanva. (Apropó nagyjavítás: a budapestiek bőven tudnának arról mesélni, milyenek a „meggenerálozott“ orosz metrókocsik – igen, ha még emlékszünk, ez a fideszes Tarlós-éra nagy lopásainak egyike volt.)
Mit is mondhatnék: ne adja az atyaúristen, hogy élőben teszteljük le az igazmondásáról híres elnökünk szavait! Tudom én, hogy a szerb néplélekbe (pláne a nemzeti érzelmű propagandába!) mélyen be van égve az amcsi lopakodó, vagyis az F-117A Nighthawk 1999-es lelövése, amihez az elavult orosz technika mellett őrületes vakszerencse is kellett (na meg a vajdmagyarok kortárs katonai büszkesége, a kevevári születésű, székely származású Dani Zoltán ezredes, aki egyébként Milošević mindent túlélő pártjának listáján indul az idei parlamenti választásokon), de ha csak a szarrá lőtt hídjaink értékét és gazdasági jelentőségét vesszük alapul, akkor is inkább csak az ellenségünknek kívánhatunk olyan „győzelmet”, amilyet mi a NATO felett „arattunk”.
Természetesen egy ilyen kesztyűt Zoran Milanović, a horvát köztársasági elnök sem hagyhatott csak úgy a földön heverni, ezért hivatali kollégája szavaira imígyen reagált:
„Nehéz az égboltot heti hét napon át ellenőrzés alatt tartani. Ezt valószínűleg senki sem csinálja. A kérdés ennek a pilóta nélküli repülő eszköznek az esetében, hogy ki az, aki valós időben le tudná lőni. Vučić ugyan dicsekszik, de valószínűleg ők se bírnák megtenni. Nem létezik abszolút védelem.”
Nos, az égbolt állandó radarozása tényleg nem egyszerű dolog, ezt élesen látja az elnök úr, de neki, mint a horvát fegyveres erők főparancsnokának(!), annyit azért illene tudnia, hogy: DE IGEN, mindenki csinálja, akinek van mivel. Ez az egyik alapfeladata minden, magára valamit is adó, modern hadseregnek: figyelni a légteret 0-24-ben, a hét minden napján. Az persze egészen más kérdés, hogy ennek a kihívásnak melyik haderő mennyire tud megfelelni.
És mint látjuk, a teszten sorban hasalt el a román, a magyar és a horvát légvédelem is, az egymás közötti (értsd: azonos katonai szövetségen, azaz NATO-n belüli) kommunikációról nem is beszélve. Per pillanat semmi nem utal arra, hogy nem egy meghibásodott robotrepülőről van csupán szó (hanem pl. az oroszok hekkelték meg a saját maguk által gyártott, de az ukránok által az oroszok ellen használni szándékozott gép irányítását; vagy direkt az oroszok küldték Zágrábba, mint 8 éve a katonáikat felségjelzés nélkül a Donyeck-medencébe, mert a horvátok között sok az Ukrajnába induló önkéntes – a franc se tudja, valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni).
Ha egy „elszabadult” drón (ami lényegében nyílegyenes, baromi könnyen követhető vonal mentén repül, amíg el nem fogy az üzemanyaga, tehát valójában egy bitanggyors agyaggalambnak felel meg) ennyire lazán húzott át három NATO-tag légterén, akik nem hogy leszedni nem tudták, de még csak nem is szóltak róla egymásnak, az bizony ad némi okot a pánikra. Mi lett volna akkor, ha még irányította is volna valaki? (És például alacsonyan röptette volna, nagy ívben elkerülgetve a radarállomásokat?)
Nem véletlenül veri az USA már nagyon régóta a NATO-ban az asztalt, hogy a többség ellazukálja a haderőfejlesztést és a hadi készenlét fenntartását: a harmincból mindössze tíz tag költ GDP-arányosan 2 százalékot védelmi célokra a közös megegyezésnek megfelelően. Mondjuk abban a tízben Lengyelország és a balti államok is benne vannak ám: Oroszország árnyékában kicsit más súlya van az ilyesminek.
Az Ukrajna elleni orosz agresszió realitása kegyetlenül képen törölte a többségében elkényelmesedett Észak-atlanti Szövetséget, amely most kapkodva rohan az események után. A hirtelen támadt, erős kül- és hadpolitikai sodrásban az eddig bőszen (kis)kakaskodó Magyarországnak még másodhegedűs szerep se jut (bezzeg a lengyel bratankik élére álltak a szervezkedésnek), és ebből talán még a „stratégiai nyugalmat” (értsd: gyáva meghunyászkodást) nagyhirtelen zászlajára tűző OV is rájött, hogy brutálisan át lett ám b…va, és hogy az EU-n belül pontosan ő az a hasznos idióta (méghozzá Putyin zsoldjában!), aminek épp ő és bűzlő sleppje szereti nevezni az új nemzedék modernebb, nyitottabb és (nem utolsó sorban) tanultabb tagjait, akik nem szeretnék, hogy Magyarország mindörökre egy mérgező, acsarkodó, fejlődésképtelen putri maradjon, ahol mindenki rosszul érzi magát.
Ameddig Oroszország élén kisebb szünetekkel, de lényegében egymást váltják a kifejezetten pszichopata jellemű diktátorok, addig a szomszédos kis országoknak minden okuk megvan a félelemre – ahogy az orosz lakosság önállóan gondolkodni képes, állami terrort elszenvedő rétegének is! – és muszáj katonailag tartósan összefogniuk, ha nem akarnak egyik reggel arra ébredni, hogy Putyin „felszabadította” őket.
És azt a katonai szövetséget baromi jól is kell ám működtetni, mert amire ez a drónos ügy rámutatott, az egy vicc, nem pedig összehangolt védelem! Oroszország pedig, kétségünk se legyen, már le is vonta belőle a megfelelő tanulságot!
Mi pedig, ha már NATO-tagok úgysem leszünk soha – mert nem is akarunk, ugyebár – nagyjából csak abban bízhatunk, hogy körülöttünk mindenki más az lesz, és akkor nem lesz kit megtámadnunk, hisz úgyis esélytelen lenne a dolog.
Mert ha esély nem is, de igény, az lenne rá.
A Zágrábban lezuhant drón (Fotó: Beta)
