Első fejezet

Szomorkás, késő őszi reggelen fekszem az ágyamban. Szürcsölöm a kávémat, kitekintek az ablakon. A november hozza tipikus szürke formáját. Nem vagyok elégedett. Nincs kedvem semmihez. Úgy szeretnék valami mást csinálni, valaki más lenni. Nem vagyok elégedett, hogy jogi egyetemet végeztem. Szeretnék valaki más bőrébe bújni, más szakmát választani. De hát, úgy tűnik, késő a szakmaváltásra. Táblagépemen átfutom a híreket a neten.  Mindennapos, megszokott hírek. Pofozgatom a hírportálok oldalait…

Egyszer csak megakad a tekintetem az egyik hírfoszlányon. Zentán atomerőművet terveznek építeni! Logikus, hisz atomerőművet folyó mellett kell építeni, a vízhűtés miatt. A Tisza meg, ugyebár itt van.

Szemeim felcsillantak. Ez az! Atomerőmű-építő főmérnök akarok lenni! Ez már kihívás! De a következő pillanatban már visszazuhantam őszi depressziómba. Hát igen, én „csak” egy okleveles jogász vagyok. Semmi közöm az atomokhoz, főleg az építészethez. Hátamon fekve bámultam a plafont. Fehér üressége megegyezett a lelki állapotommal.

De aztán csoda történt! Szinte belém robbant a gondolat. Itt a mentség, van megoldás! Betagosodom az egyik hatalmi pártba. Talán így sikerül megvalósítani az álmaimat. De melyikbe is? VMSZ? Vagy haladók? Igazából mindegy. Nincs különbség közöttük. De logika szerint jobb a nagyobba iratkozni. A VMSZ úgyis csak kiszolgálja a haladókat. Tehát, megvan a megoldás.

Másnap bementem a haladó párt zentai irodájába. Megörültek, hogy végre egy egyetemet végzett személy is társulni szeretne hozzájuk. Én viszont feltételül szabtam, hogy csak akkor tagosodok be, ha elérik, hogy kinevezzenek a zentai atomerőmű főmérnökévé. Beleegyeztek.

Felhívták a belgrádi központot. Pár perc telefonálás után csak annyit közöltek velem, hogy „minden rendben”. „Beiratkozol a fővárosban egy privát egyetemre, 30 nap után megkapod a diplomát, és pár nap múlva ki is leszel nevezve főmérnöknek”, mondták.

Így is történt. „Egyetem” befejezve. Ki is neveztek főmérnöknek.  Megkezdődött az építkezés. Nagy munka volt. Amit nem sikerült elsajátítanom a 30 napos egyetemi időm alatt, azt próbáltam a YouTube-ról pótolni.

Két éve folytak már a munkálatok. Jól haladt az építkezés, annak ellenére, hogy kétszer is kidőlt az egyik főfal (valószínűleg nem építettük be időben az egyik kőműves feleségét).

Második fejezet

Végre eljött a nagy nap. Az atomerőmű elkészült. A látvány lélegzetelállító volt. A felavatás napján engem kértek meg, hogy helyezzem üzembe az erőművet. Büszkén elvállaltam. Kicsit csodálkoztam, hogy az ünnepségen senki sem jelent meg a Halászcsárda feletti objektumnál. Még azt is megtudtam, hogy Zenta lakosai nagy iramban hagyták el a várost.

Sebaj! A vezérlőteremben álltam, az indító piros gomb felett. Megnyomtam.

Hatalmas fényvillanás, hatalmas robbanás! Néhány pillanatra elveszítettem a fonalat. De nemsokára magamhoz tértem. Hosszú, fehér ruhában, hárfával a kezemben, lassan emelkedtem.

Minden nyugodt és csendes volt. Lenéztem. Az erőműből semmi sem maradt. A településeknek sem kellett többet idegeskedniük a jövőjükért.

Egy nagy vattafelhőre érkeztem. Hatalmas neoklasszicista stílusú kapu fogadott. A fogadópult mögött egy idős, hosszú ősz szakállú személy állt. Bemutatkozott: „Péter, Szent Péter”. Beszélgetni kezdtünk. Tehát a paradicsomba kerültem? Nemmel válaszolt.  Fiam, ez nem a VMSZ és a haladók pártja, magyarázta. Itt csak oda kerülhet az ember, ahová való. Van neked egyáltalán zenei végzettséged, hogy hárfán mersz játszani? Nincs, válaszoltam. Akkor ide azzal a hangszerrel!  Te nem ide való vagy. Visszaküldelek a Földre, talán ott jobban boldogulsz.

Hirtelen Zenta romba dőlt főterén találtam magam. Kicsit meg voltam zavarodva a történtektől. Mikor összeszedtem magam, körülnéztem. Zentából a robbanás után nem sok maradt. De támadt még egy zseniális ötletem! Megpróbálom kineveztetni magam a város újjáépítésének főtervezőjévé. Elindultam az utca maradványai között, hogy keressek egy helyet, ahol beiratkozhatok a következő pártba.

Sikerült!

Boris Zec