Éveken át ezzel a címmel jelent meg a Családi Kör vezércikke, amely mindig egy fontos témát járt körül. A héten úgy döntöttem, kölcsönveszem ezt a három évtizeddel ezelőtti gyakorlatot azzal, hogy nem egy központi téma köré építem az írást, hanem három életképet írok le, s azokat összekapcsolom másik három eseménnyel.
***
Szabadka központjában egy nagyszerb nacionalista fizikai és pszichikai leszámolást vitt végbe a férjemmel és velem szemben. Az általam hívott rendőr előtt is szidalmazott, fenyegetőzött, vagy százszor magyar fasisztáknak nevezett bennünket. A mobiltelefonomat kitépte a kezemből, és földhöz vágta. Férjemet sokszor lökdöste, engem is néhányszor. Tiszta erővel belerúgott az autónk ajtójába. A rendőr szerintem jobban félt tőle, mint mi. Sajnos ide jutott Szabadka. Sajnálom, hogy itt élek, sajnálom magunkat és mindazokat, akik nem ilyen lovat akartak – írta október elején egy honfitársunk a legnagyobb közösségi oldalon.
Mindeközben megjelent a vajdasági magyar médiastratégia tervezete, amelyben ez áll: A Magyar Nemzeti Tanács, mint választott testület, nyilván egy értékrendet is képvisel… Nyilván nem fogunk olyan sajtót támogatni… amely ellentmond a többségi nemzettel való megbékélésnek, vagy Szerbia és Magyarország jó szomszédi viszonyának.
***
Zoran Marjanović nevét azért kapta fel nemrég a sajtó, mert a férfi, aki évekkel ezelőtt megölte a feleségét, s akit ezért negyven év börtönbüntetésre ítéltek, október elején mindenféle korlátozás nélkül elhagyhatta a börtönt. A védelem azt ajánlotta, hogy mivel csak az elsőfokú ítélet született meg, a férfi szabadon távozhasson, s ezt a bíróság elfogadta. Tizenöt hónappal az elsőfokú ítélet kihirdetése után a Fellebbviteli Bíróság még mindig nem hozta meg a döntését, s amíg az nem születik meg, addig Marjanović szabadon járhat-kelhet.
Mindeközben Aida Ćorović aktivistát 100 000 dináros pénzbüntetés kifizetésére ítélte a bíróság, mert a hivatalos magyarázat szerint megzavarta a közrendet és a köznyugalmat azzal, hogy tojást dobált egy belgrádi épület falára, melyen a háborús bűnös Ratko Mladić arcképe szerepelt. Ćorović szerint nem véletlen, hogy soha, sem a tárgyalásra szóló idézésben, sem az ítéletben nem szerepelt, hogy egy elítélt háborús bűnös képét ábrázoló falfestményt dobált meg, és mint mondja, egészen biztos, hogy bármely más épület tojással való megdobása esetén nem hurcolták volna meg.
***
Egyetemistaként, amikor az út szélén stoppoltam, megfogadtam, ha autóm lesz, hát én bizony mindenkit felveszek, aki kinyújtott kézzel és felemelt hüvelykujjal jelzi, hogy fuvarra vár. Nem tagadom, volt már, hogy a felvett személy után az autó belsejét azonnal tisztítani kellett, és az is, hogy egy műanyag tartó „halálát okozta” a fiatalemberen levő, több számmal nagyobb bakancs, de az ígéret az ígéret, fiatalon kellett volna okosabbnak lenni, most már ez így alakult. Egy benzinkúton láttam meg az ötven év körüli férfit, aki, mikor beszállt, megkérdezte, elvinném-e egészen a kórházig. Azt feleltem, persze, nem gond, mire ő közölte, hogy hát tudjam meg, ő bizony idegbeteg. Gondoltam magamban, no, neked, János, már tényleg csak ez hiányzott az életedből, és ez a gondolatfoszlány tovább erősödött, amikor mondta, hogy nézte ám tegnap az elnök beszédét, és mindjárt el is mond nekem mindent, hogy mit gondol arról. De a dicshimnusz helyett olyan mondatok következtek, hogy megy az emberek hülyítése; a pénzosztás nem más, mint szavazatvásárlás, mert nemsokára választások lesznek; a koszovói eseményekkel erősítik a nacionalizmust.
Mindeközben az fordult meg a fejemben, hogy mi van, ha ez az ember igazat beszél, ha jól látja a helyzetet, de gyorsan elhesegettem a gondolatot, hiszen mégiscsak egy idegbetegről van szó, akit éppen a kórház felé fuvarozok…
A cikk nyomtatott változata a Családi Kör 2023. október 11-ei számában jelent meg.