Elment Kosik Béci. Nehéz élete volt, szinte végig küzdött a démonokkal, hősiesen és kitartóan, sokáig.

Jazz-ember volt, lehet az utolsó igazi zentai jazzer aki itthon maradt, és itt élt végig. Zenész is volt, gitáros, bendzsós, korábban aktív, később már csak passzív, de szívében bizonyosan mindvégig. Emlékszem, a hulló faleveleket sokszor említette, énekelte, dúdolta. Magam nem voltam a legszűkebb baráti körébe való, koromból kifolyólag sem, de ettől függetlenül a kilencvenes években igazán gyakran találkoztunk, lemezeztünk együtt. És sokat beszélgettünk. Az egyik legnagyobb jazz-lemez gyűjteménye volt a városban, hozzá jártunk lemezeket hallgatni, és élményeit, még aktív zenész korából.

Aztán, később már elmaradoztak ezek a találkozások, már nem is igazán volt kikkel Zentán. Egy ideig még telefonált nekünk – ezek a telefonhívások voltak a napi rutinjai -, később már ezek is elmaradtak. Idővel, egy a biciklit toló, lassú zentai figura lett, később már az sem. Mi pedig belefeledkeztünk a saját életünkbe, gondjainkba. S elmúltak az évek. Mindig szerettük, de most, hogy elment, egyre nehezebb a teher, hogy nem voltunk ott, amikor kellett volna, pedig nagyon megérdemelte volna.

Drága Béci, immár legyen neked könnyű, ami az evilági létben nagyon nehéz volt. Igazán megérdemled.

“Egy percig állt, szótlanul, némán….”

Zentán, 2024. január 23-án.

Mezei Szilárd