Egy hetedikes tanuló az ellenőrzőre kapott hármas osztályzatát, amit piros golyóstollal írtam a papírlap tetejére, ugyanolyan piros golyóstollal átrajzolta ötösre. Fülön csíptem, de makacsul tagadta a szemmel látható hamisítás tényét, és szikrányi lelkiismeret-furdalást sem tanúsított, mert nem is érzett ilyet. Nem sikerült neki elmagyarázni, hogy amit tett, az vétség – csak nevetett. Eszes, normális fiú, az erkölcsi érzéke azonban nulla.
Már a kis ötödikesek között is vannak olyanok, akik előszeretettel füllentenek. A hazudás, a csalás és az átverés szándéka az iskolai mindennapok része. Nem a puskázásra, súgásra gondolok, ezek csínyek, hanem a tanár félrevezetésének tudatos, makacs szándékára. A gyerekek huncutságára, a kópéságokra, a kacagásra mosolyogva tudok reagálni, ha egy kisfiú rosszcsont, ha egy kislány harsány, azt is elfogadom, a kiskamaszok szertelenségét is megértem; hogy a tizenhárom-négy évesek mindenen tudnak nevetni, az természetes, sőt szép. Nem a csintalankodásról van szó. Arról van szó, hogy a tiszta arcú gyerekek tükrözik a felnőtt társadalomban uralkodó amoralitást. Az erényeknek nincs becsülete. Az őszinteség, az igazságosság, a bátorság és ezeknek a gyakorlata – például bevallani, ha valamit nem tudok, vagy valamit elmulasztottam – nem számít értéknek. Manapság nem lehet hivatkozni erkölcsi kritériumokra, nem értjük már, hogy mi az erkölcs, és nemigen rendelkezünk erkölcsi tartalékokkal, morális erővel. (Bocsánat az általánosítás miatt.)
A cikk folytatódik, de a tartalom eléréséhez PLUSZ előfizetés szükséges. Ha már van előfizetése lépjen be az azonosítójával, ellenkező esetben válasszon csomagjaink közül.
