Lassan egyre többen felismerik, hogy egy korszakváltás fejeződik be a kisebbségi magyar közösségek politikai koordinátarendszereiben. A keleti blokk (és még az olyan különutas entitás, mint Jugoszlávia) széthullása után a legfőbb vezérelv az etnikai érdekképviselet biztosítása s az államalkotó többséggel szembeni valamilyen pozicionálása volt, míg Budapesthez sokszor a pragmatikus és óvatos viszonyuláson volt a hangsúly. Mindez szervezetileg természetesen igen változatosan történt. Létrejöhetett valós többpárti struktúra. Indulhatott a történet eleve egy erős gyűjtőpárttal. Aztán az idő során mindez a legkülönfélébb konstellációkat vehette fel. 

Ma már azonban a „kisebbségi magyar kontra államalkotó többség“ törésvonal érdekes módon vesztett a jelentőségéből. Nem szűnt meg, ám többé már nem áll az első helyen. Szerbiában és Szlovákiában látható a leginkább, hogy ez így van, s részben Romániában és Ukrajnában is ez a helyzet. Jelenleg már az az alapvető fontosságú kérdés, hogy a nyugati világon végigsöprő autoriter/populista hullámhoz hogyan viszonyulnak a kisebbségi magyar pártok. Megadom a választ is: a viszonylagos többség szintjén leginkább igenlő módon.

Az alapvető pontot ezen a téren az Orbán-rendszer jelenti. Jelentékeny kisebbségi magyar politikai erő ma már nem működik a Karmelita kolostor protekciója nélkül. Ennek számos vetülete van, kezdve a politikai üzenetek és szótár használatán keresztül az üzletelésig és a támogatáspolitikáig. A másik fontos pont az, hogy az adott országban milyen garnitúra van hatalmon. Szerbiában már régóta komplementer helyzet áll fenn, múlt ősztől pedig Szlovákiában is egy hasonló rezsim van kiépülőben. Románia és Ukrajna alapvetően más történet, s most nem is lehet arra számítani, hogy óriási lesz a szerelem az Orbán-kormány és a kijevi, ill. bukaresti kormányok között. Beszédes viszont, hogy még ez sem hat felszabadítólag a kisebbségi pártokra, s autonómiájuk feladásához elegendő már az is, ha csak Budapestnek rendelik magukat alá.

Az utolsó, Budapesthez képest saját autonóm utat járó és jelentékeny eredményeket felmutató politikai erőt a szlovákiai Híd jelentette, amelynek mára csak mikroszkopikus maradványait fedezhetjük fel. Itt és most az elenyészésük egyik legfontosabb aspektusára hívnám fel a figyelmet: 2016-ban koalíciót kötött a legfőbb szlovák autoriter/populista erővel, a Smerrel, amely mellett aztán ki is tartott minden épeszű politikai megfontolás ellenére. Ezt a populizmussal annyira nem flörtölő választóbázisuk nem díjazta, s lassan elpártolt tőlük. A Smer és az a politikai kultúra és stílus, amit képvisel (például, ha érdeke úgy kívánja, lábát törli a kisebbségekbe), gyilkos hatású az autonóm jellegüket és önállóságukat nagyjából őrző demokratikus elkötelezettségű pártokra, képviseljenek egyébként bármilyen ideológiát, értékrendszert és csoportot.

A jelenleg meglevő magyar, névleg jobboldaliként meghatározható kisebbségi pártoknak nem kell tartaniuk attól, hogy a Híd sorsára jutnak. Ennek legfőbb oka lehet, hogy a választói bázisuk alapvetően elfogadja, esetleg tolerálja a populista hullámot, s emellett az etnikai érdekképviselet is fontos nekik. Ez úgy tűnik/tűnhet, biztos alapot jelent ahhoz, hogy az adott politikai rendszerben azért csak-csak eléldegéljenek ezek a pártok, akár sikeresnek nevezhetőek (pl. VMSZ, gyengébben az RMDSZ), akár permanens belső válsággal küzdenek (pl. Magyar Szövetség). 

Van azonban mindezzel egy súlyos probléma. Szerbia kivételével kőkemény, ötszázalékos feltétele van a parlamenti képviseletnek. És ez csak a minimális belépő szint, amely épphogy országos politikai súlyt jelent – de nem túl nagyot. S ha még bent is ülnek a parlamentben valamilyen kivételes küszöb miatt, mint amilyen a szerbiai is, a konkrét képviselők mozgásterét korlátozza az, ha autoriter protekció alatt működnek. Nézzük csak meg például a VMSZ-es képviselők munkáját Belgrádban. Mondani sem kell, hogy ha pedig más, erősebb pártok listáján fognak indulni (egy idő után ez széles körben alkalmazott gyakorlat is lehet egy-egy országban), s úgy nyernek képviselői helyet, az szintén nem az adott párt mozgásterét fogja bővíteni, a lekötelezettségét és kiszolgáltatottságát viszont nagyon is. Összességében idővel legfeljebb a „bokréta a kalapon“ típusú kisebbségi etnikai politizálás válhat uralkodóvá mindegyik érintett államban.

Világos, s ezt a pártok vezető funkcionáriusai is sokszor mondják, hogy „összefogásra“ van szükség. Hogy az etnikai érdekképviselet csak gyűjtőpártként lehet hatékony. Igen ám, de a (nevezzük most így) „populista kontra demokrata“ polarizáció miatt ez ma már csaknem teljesen lehetetlen. Ami a kisebbségi magyar választók értékrendszereit és -csoportjait illeti, előrehaladott szétfejlődéssel van dolgunk ma már. A jelenlegi számottevő kisebbségi pártok szavazói alapja/magja ugyan az autoriter erők pártolását fogja valamilyen módon jóváhagyni. Ez azonban nem igazán elegendő a tartósan 5% felett mozgó pártnépszerűség stabil fenntartásához – pláne úgy, ha egy Ukrajnában vagy Szerbiában ez gyakorlatilag lehetetlen is. Az erőteljesen demokratikus elkötelezettségű választók összessége pedig valószínűleg még ezt a szintet sem tudná biztosítani.

Mindebből egy kiút lenne, ám ennek olyannyira magas színvonalú feltételei vannak, amelynek nem nagyon tudnak megfelelni a kisebbségi magyar közéletek – s általánosságban valószínűleg soha nem is tudtak, noha történetileg voltak és vannak jó példákat jelentő impresszív önszerveződési eredményeik. A polarizációval és az autoriter erőközpontokkal szemben egy, a maga önállóságára és belső sokszínűségének bölcs menedzselésére kényes közösségekre lenne szükség, amelyek, ha lehet így fogalmazni, a demokratikus társadalomszerveződés úttörői és éllovasai is egyben. Sőt: amelyek leckét adnak demokráciából még az államalkotó többségeknek is. Akár úgy, hogy az ilyen közösségi alapra épülő pártjaik választókként is megnyernek maguknak közülük jópárat. Meseszámba menő szempontok? Sajnos azok, hiszen a „többség“ és a „kisebbség“ közéleti színvonala aligha különbözhet, lévén hogy ugyanazon társadalom tagjai.

Összességében tehát a polarizáció és az általuk inkább támogatott populista hullám a kisebbségi magyar pártok autonómiájának feladásával, politikai súlyuk csökkenésével jár. Nézzük bárhonnan is, ezen mutatók görbéje általánosan jó ideje lefele mutat. Ha pedig emellé odaillesztjük az elenyészés kétségtelen jeleit hordozó demográfiai adatokat, akkor akár elkezdhetünk beszélni a vég kezdetéről is, tartson akár még jó pár hosszú évtizedig. Legyenek bármennyire is bekötve az erőközpontokba, ezt valószínűleg a jelentékeny kisebbségi pártok is tudják.