Számtalanszor elmondtam, s valószínű a jövőben is el fogom mondani, hogy számomra egy színházi előadás megítélésében az előadás üzenete meg a színészi játék mikéntje a legfontosabb szempont, és természetesen harmadikként a közönséggel való kommunikáció kérdése – ezért nem szabad a színésznek ripacskodnia!

Amikor véleményt alkotok egy-egy produkció minőségét illetően, nem lévén színikritikus, csak művelődés-, azon belül részben színháztörténész, azért „ragadok pennát” (ahogy egy 19. századi ítész mondaná), mert mára olyan – legalábbis nálunk –, hogy színikritika, nem létezik. Márpedig majdan színháztörténetet írni színikritikák nélkül lehetetlen lesz. E hiányt pótlandó szántam rá magam, akaratom ellenére, hogy legalább valamilyen formában megemlékezzem az engem megszólító színházi produkciókról, különösen azokról, melyek az írásom elején említett szempontoknak eleget tesznek.

Lehet, hogy fennmaradnak nyilatkozatok, sőt felvételek egy-egy előadásról, de azok nem a most és itt pillanatában megvalósuló, élő színház varázserejének mibenlétéről vallanak. Márpedig a művészi eszközök által megszülető, szemet gyönyörködtető, lelket megnyugtató varázslat tettenérésére szükség van ebben az önmaga értelmétől megfosztott jelenvalóságban. Annak jótékony hatásáról, ha dadogva is, érdemben csak az akkor és ott, élőben látott, megélt produkció okán készített feljegyzés révén tudunk hírt vinni nemcsak a jövő, de a jelen számára is.

Az utóbbi időkben egy kizsigerelt kulturális élet elszenvedői voltunk, amelyben a körülmények ellenére egy-egy kimagasló színházi teljesítménynek mégiscsak örülhettünk. A négy magyar színházunk nagyszerű tehetségű színészeinek köszönhetően, akik annak ellenére, hogy társadalmi megbecsülésük sok kívánnivalót hagy maga után – ha a gyakran tömegagressziót generáló labdarugókéhoz hasonlítjuk helyzetüket, az a nullával egyenlő! –, tehetségük felelősségteljes tiszteletben tartásáról sohasem feledkeznek meg. Magatartásuk követendő és példaértékű.

Egy 17. századi vígjáték 21. századi változata

Azt hiszem, nemcsak a magam, de a nézőtéren ülők nevében is elmondhatom, hogy a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának április 13-ai bemutató előadása, mely Molière Tartuffe-jének 21. századi változata volt, kiválóan izgalmas produkcióként vonulhat be a helybeli színháztörténetbe.

Hogy miről is van szó, amikor egy 17. századi vígjáték 21. századi változatát említem? A jellemek, típusok szempontjából – még ma is ebben a tömegemberektől hemzsegő világban – nagyon is hatványozottan érvényes, sajnos, az ún. archetípus-jelenség, az ősmintafenomén, ha figyelembe vesszük az olyan emberi alaptulajdonságokat, mint az észszerű gondolkodás képességének hiánya, ha az Isten helyét bitorló felsőbb hatalomról, álszenteskedéssel leplezett haszonszerzésről, vallási meg egyéb túlbuzgóságról, netán feltétel nélküli alázatról, kikezdhetetlen vakhitről, esetleg egy új köntösbe öltözött hatalomhoz való csatlakozási kényszerről van szó. 

A klasszikus görög dráma, Shakespeare meg Molière is azért örök érvényű, mert szereplőik ma is érvényes ősképlenyomatok, olyanok, akik nap mint nap szembejönnek velünk. Nem a fennálló környezeti körülmények adják a lényeget, hanem az azok között élők jelleme teszi időtállóvá a színpadi művek szereplőit. Az általunk felsorolt viselkedésfüggő emberi megnyilvánulások biztosítanak, vagy nem, egy színjátéknak korszerűséget. Így már érthető, miért lehetnek Molière ráismerést generáló hősei/antihősei egy korszerű, 21. századi előadásban is elfogadhatók. S itt kezdődik a produkciót létrehozni szándékozó csapat feladata, hogy a kortárs néző számára fogyasztható színpadi világot hívjon életre. Nem véletlenül mondtam, hogy a létrehozó csapat, hiszen a színházteremtés csapatmunka, melynek dirigense a rendező, s amelyben a dramaturg, a díszlet- és jelmeztervező – ha van, a zenei munkatárs – meg a „kivitelezők”, vagyis a színészek, ahogy mondani szokás, egy húron pendülnek. 

„A klasszikusban fölkereste a mához beszélő hangsúlyokat”

A szabadkai 2024-es Tartuffe-ben az a bizonyos együttrezgés megtörtént. Méghozzá mesterfokon! Oláh Tamás lényeget megőrző dramaturgiai beavatkozása – öt felvonás helyett másfél óra egy részben – ritkán tapasztalható kifogástalansággal „idomította” a klasszikus vígjátékíró szövegét korunk igényeinek megfelelően, anélkül, hogy bármiféle hiányérzetet keltett volna bennünk a Molière-i történetmesélés szempontjából.

Egy felsőbb hatalomnak való feltétel nélküli behódolás, lett légyen az XIV. Lajos, a Napkirály vagy egy drón – kütyü, robot, mesterséges intelligencia –, amely a technológiai fejlődést istenítő új évezred megkerülhetetlen hatalomszerző és -gyakorló eszköze lett – pl. lásd a jelenkor háborús összeütközéseit –, immár a mindennapok részévé vált.

A vígjátéki előadások folyamán időnként megnyilvánuló, közönséggel való szellemes összekacsintásokra is sor került a látott produkcióban, méghozzá 21. századi módon: pl. az okosórák meg a gyaloglás egészségvédő viszonyának kontextusában, ami önfeledt nevetést váltott ki a nézőtéren ülők körében. 

Úgy vélem, Ricz Ármin rendezésére is érvényes az a megállapítás, melyet a Major Tamás rendezte klasszikus darabok színre vitelével kapcsolatban fogalmaztak meg a róla szóló Van itt valaki című könyvben. Jelesül, „a klasszikusban fölkereste a mához beszélő hangsúlyokat”, mert hitte és vallotta: egy színház ismérve az, hogy „hatására megváltozzék az emberek gondolkodásmódja”. A Tartuffe választása ebben az értelemben is helyénvaló kihívást jelentett. Hiszen nap mint nap szembejön velünk a túlbuzgó talpnyalás, az önfényezés meg képmutatás, az indokolatlan alázattal teli, bigott bálványimádás, a kivagyiság meg a sunyiságra épülő cselszövés, s a balekgyártás sokasága vesz körül bennünket, valamint a „nemaszemünknekhiszünk”, hanem az aranyszájúság gyártotta, aranykort hirdető kinyilatkoztatásoknak stb. 

Egy klasszikus mű az értékváltó rendszerként működő korban

A kortárs néző az élő, őt érdeklő, megszólító, netán elgondolkodtató színházi előadással tud érdemi kapcsolatot teremteni, ne adj isten azonosulni. A szabadkai 2024-es Tartuffe-bemutató ebben feltétel nélküli partner volt. Eredményes csapatmunka bizonyítékaként értékelhető a jellemábrázolásban is megnyilvánuló kitűnő színészi alakítások mindegyike: az emberségéből kivetkőzött, hisztériás Orgon (Kovács Nemes Andor), a megdicsőült fensőbbségérzettel közlekedő Madame Pernelle (Ralbovszki Csaba), az egyszerre észnél lévő, de ha kell, akkor csábító Elmira (Kalmár Zsuzsa), a heves vérű, harcra kész ifjú titán, Damis (Nyári Ákos), a segítőkész, mértéktartó Cléante (Baráth Attila), a mindenáron segítő szándék érvényesítéséért küzdő komorna, Dorine (G. Erdélyi Hermina), az Apa parancsát végül teljesíteni elhatározó Mariane (Horváth Blanka), az érzelemdús, „hol szeretlek, hol nem” hangulatú Valér (Budinčević Krisztián), s nem utolsósorban a minden hájjal megkent imposztor Tartuffe (Hajdú Tamás).

A zsúfoltságtól mentes, csak néhány kelléknek helyet adó színpadot (Salamon Luna) mindvégig betöltötte a lehengerlő, lendületes színészi játék, míg a zenei betétek (Pálfi Ervin) számomra az addig látottaktól való elcsendesülés idejét jelentették.

E színháztörténeti szempontú fejtegetés a 2024-es esztendő áprilisában látott Tartuffe-ről az előadással kapcsolatos szubjektív értékelés. A Molière-i mű időszerűsége abban is megnyilvánul, hogy pl. a Harag György Társulat szintén műsorán tartja ezt a produkciót, ahogyan a Hevesi Sándor, az Örkény meg a békéscsabai Jókai is. S az sem mellékes, hogy 1979-ben éppen az egyszeri és megismételhetetlen erdélyi származású rendezőóriás vitte színpadra ugyancsak a szabadkai magyar társulattal a képmutató történetét. 

Színháztörténészként állítom, hogy a Ricz Ármin rendezte szabadkai előadás egy kis színháztörténeti pillanat: a Népszínház Magyar Társulata megmutatta, miként lehet/érdemes/kell egy klasszikus művet színre vinni ebben az értékváltó rendszerként működő korban.