Fogynak a Nagy Öregek. Egymás után mennek el, és nekünk, akik (még) maradunk meg kell emlékeznünk Róluk. Mert megérdemlik, rászolgáltak.

A vajdasági magyar újságírás ilyen megkerülhetetlen alakja volt a tóbai Szántó Zoltán, aki – érdekes – Basahídon született 87 évvel ezelőtt. Jómagam a szomszédos Kisoroszon nőttem fel, így csak földinek neveztük egymást, amikor a Forum éttermében-kávézójában összefutottunk. Zoli emblematikus figurája volt a Magyar Szó sportrovatának. Lepszi, Piszár, Nagy Gy. Jóska, majd Gáspár Miska, Csordás Árpád mellett amolyan állandóság. Akkor is, amikor a hirdetőosztály főnöke volt.

Találkozásaink, beszélgetéseink közül különösen a szarajevói maradt meg, hiszen véletlenül találkoztunk az Olimpiai Város központjában, 1984 februárjában. A Téli Olimpiai Játékok megnyitója előtti napon. Zoli meg a dnevnikes Čedomir Keco voltak a trebevići (bob- és szánkóversenyek) sajtóközpont házigazdái, de ott volt velük Henrik Übeleiss-Henči, a ljubljanai Delo sportrovatának szerkesztője is. A helyi mesterek még hegesztettek a főutcán, és akkor hallottam először a híressé vált szarajevói mondatot: „Nema problema!” És másnapra nem is volt gond, asztalok, székek, telefonok, írógépek, telexek a helyükön, kezdődhetett a megnyitó.

Zoli, persze, ideges volt, másmilyen szervezéshez szokott, ahogy Keco barátunk is, a szlovén kolléga pedig arra a megjegyzésre, hogy az ugrósáncokat helyiek építik, azt válaszolta, hogy „igen, de mindannyian szlovénul beszélnek”. A napi versenyeket követően aztán a Baščaršija felé indultunk, Zoli ekkor már nyugodtabban, helyrerázódva, egészen a Carigrad nevű cukrászdáig ballagva, miután vacsoráztunk.

Felejthetetlen számomra az a mintegy két hét Bosznia-Hercegovina fővárosában, és ezt jórészt neki, ismerőseinek, közös kollégáinknak köszönhetem. Minden feladatot képest volt megoldani, és a szabadkai birkózók még sokáig emlegették, hogy ha maradt volna városukban, biztos csapattag lehetett volna. Igen ám, de az ő sportága a teke volt. A kuglizás. Különböző tisztségekben évtizedeken át szolgálta ezt a sportágat. Utoljára évekkel ezelőtt, egy évfordulón futottunk össze, amikor pálinkával és kolbásszal kínáltak az egyik emeleti szobában. Azután meg nem sikerült összefutni, mint annak idején Szarajevóban, de ma is fülembe cseng a teheráni élmény Szántó Zoli előadásában.

A birkózók világbajnokságára utaztak Iránba a hetvenes évek végén Brenner Jánossal, az akkori, közszolgálati 7 Nap, Tóth Ferenccel, az Újvidéki Televízió munkatársával, és Zoli röhögve mesélte: Képzeld, Jugoszlávia nagykövetének páholyában magyarul beszélgettünk, Balla László mérnök volt az ország nagykövete és ott volt velünk Milan Ercegan-Bato, az európai birkózás nagy alakja, aki nagybecskereki volt, akárcsak Balla, és tökéletesen beszélt magyarul. A szomszédos páholyban, a Magyar Népköztársaság diplomatái egy orosz vendégük miatt oroszul társalogtak…

Ilyen és hasonló történeteit – remélem – lejegyezte Szántó Zoli, hogy utódaink is emlékezzenek az egykori nagy szerkesztőkre, riporterekre, akik közül most éppen ő távozott.