Az önreflexió kudarca

Magyarország egy olyan hely ezen a Föld nevű bolygón, ahol az önreflexiót olyan kevesen gyakorolták történelmünk folyamán, hogy gyakorlatilag szinte semmiféle hagyománya nincsen, nem létezik, ismeretlen. Ne volt, nem akadt, aki példát mutasson. Ide valahogy nem jutott belőle, amikor elszórták az élet különféle, a szivárvány összes színében ragyogó magvait… Kifogyott! Márpedig az április 12-i választási eredmények fényében egyre többen ismerik fel, hogy olyan helyzetbe kerültek, amelyben ez lenne, vagy legalábbis lehetne egyfajta kiút a zsákutcából, amelybe büszkén és vállvetve belelavírozták magukat.

Kezdem egy konkrét példával: a Mandinert az utóbbi néhány évben teljesen felesleges volt olvasni. Egyrészt senki nem mondott, nem publikált semmi olyasmit, amit ne lehetett volna elolvasni még harminc kormánypárti újságban, honlapon, portálon. A szóra sem érdemes kategória legaljára küzdötte le magát az egykor még izgalmasként és értelmesként megismert portál. Tavaly szerveztek közönségszavazást az év publicistájára, akkor kétszer-háromszor is megnyitottam a honlapjukat – így generálva nekik látogatottságot –, hogy poénból végigszavazzam a legrosszabbakat. Bayer Zsolt és Hont András közül lehetett választani, meg volt ott még néhány név a listában, futottak még alapon, akikkel senki sem számolt komolyan. Meg egyébként is, ha a kormányoldali sajtóban tavaly még beleírtad akármilyen listába Bayer Zsolt nevét, és egy olyan díjról volt szó, amit addig még nem kapott meg, akkor úgyis csak ő lehetett a nyertes, akármit mondott is a közönségszavazás valódi eredménye. És igen, a Mandiner-díjat is megkapta.

Ezúton is gratulálok hozzá!

Az április 12-i választások utáni önreflexióhullám egyik szellemlovasa volt Szalai Zoltán, a Mathias Corvinus Collegium főigazgatója, a Mandiner lapigazgató-főszerkesztője. Hosszan hadovált a semmiről, nincs jelentősége. Ahogy magának a szerzőnek sem.

„A lap minden munkatársa nevében szeretném szívből megköszönni az elmúlt hónapok felfokozott közpolitikai időszakában azt az aktív figyelmet, amelyet olvasóinktól kaptunk”, és hasonló jókat kíván mindenkinek… Miután még a választások reggelén is olyan anyagokkal nyomultak, amelyekben leleplezték, hogy „ukrán titkosszolgálatok avatkoztak a magyarországi választásokba”. Csudijó!

Megszólalt viszont a Facebookon Szalai ifjú padavanja – vagy táskahordozója –, egy bizonyos Kohán Mátyás, a Mandiner rovatvezető-helyettese, aki külpolitikai újságírónak vallja önmagát. Rövid bejegyzésében hitet tett mestere mellett:

„Szerencsés vagyok, mert a Mandinernél mindig olyan főnökeim voltak, akikre felnézek, és akikben bízom. Például Szalai Zoltán. Ő az egyik oka annak, hogy én tűzön-vízen át kitartok emellett a lap mellett, mondjanak épp a jobboldali médiára akármit is. […] …leírja, mi lesz a Mandinerrel: komoly önreflexió után az új kormány éber, elvi alapú ellenzéki sajtója leszünk. Nem méltánytalanok, nem szőrszálhasogatók: elvi alapúak. Zoli alatt a Mandiner mindig olyan hely lesz, ahol lehet igényesen és szabadon írni. Felnézek rá és bízom benne, változatlanul.”

Azt hiszem, ezekkel a sorokkal méltán kiérdemelte, hogy neki is gratuláljunk… Nem szervilis, á nem, csak hülye. Az pedig, hogy a bejegyzés alatt az itt idézett sorok végeláthatatlan kommentcunamit indítottak el, csak egy mellékzöngéje a történetnek, a kommentszekcióban ugyanis akkor sem érdemes elmélyedni, ha azok a vélemények vannak túlsúlyban, amelyekkel más fórumokon akár még egyet is érthetnénk.

Kohán bejegyzése azonban megszólalásra indította Tóta W. Árpádot is, a HVG munkatársát, a Kispolgár szerkesztőjét, a Szabadsajtó Klub csapatának állandó tagját, aki így szólította meg az ifjú padavant:

„Sok sikert az önreflexív átalakuláshoz. De ez nehezebb lesz, mint leállni a sistergős pofonokból meg lehulló leplekből eszkábált clickbaittel. Az egyik gond, hogy a kollégáid jelentős része pont erre képes, és egy vonással se többre. Kontraszelektált, alkalmatlan, jó esetben iskolás színvonalon író amatőrök, akik csak azért lehettek ott, mert végtelen pénzből palotapincsit is lehet etetni, akkor is, ha haszontalan és idegesítő.

Nagyobb gond, hogy a szerkesztők se valakik, hanem senkik. Nem várom, hogy elismerd, de ezek mögött nincs semmilyen teljesítmény, egyszerűen felrakták őket a polcra, és felcímkézték lekvárnak. A hírszerkesztéshez nemcsak hírérzékenység, arányérzék és tájékozottság kell, hanem jellem. A Mandiner nem a clickbait ganédomb miatt veszített a legtöbbet, hanem az ormótlan elhallgatások miatt. Öt napig egy szót se szóltatok Borkairól. Bese Gergőről talán másnap közöltetek annyit, hogy visszavonult.

Ugyanez Szabó Bencével, Pálinkással, az ellenzéki tömegrendezvényekkel. A Mandiner alkalmatlan a tájékozódásra, egyszerűen rákényszerítette a fideszes közönséget, hogy Telexet, HVG-t, 444-et olvassanak.”

Tóta W. itt minősítette a Mandinert, én azonban óvakodnék ettől, mert egyszerűen csak nem érdekel. És ezért évek óta nem is követem sem naprakészen, sem szórványosan, legfeljebb időként csak belefutok egy-egy cikkükbe, és akkor már a cím alapján is legyintek, de ennyi a legtöbb… És ilyenkor sem nyitom meg, hogy ne generáljam nekik a látogatottságot üresben, mert hát komoly harc megy a kattintásszámokért…

„És ez a mai napig így megy. A közösségetek első számú témája ma az, hogy mi lesz a Fidesszel. De az erről megnyitott vitákat kénytelenek a liberális sajtóban követni. A Mandineren ugyanis Bencsik Gábor nem létezik, így a Bayer-probléma sem. Junghausz Rajmundnak Fidesz-tisztviselőként volt kurázsija felvetni, hogy alkalmatlan emberekkel van tele a bejutó lista. Erről sincs egy hang se. Mert a szerkesztőid gyáva kukacok. És hát az sem egészséges, hogy valójában a Fidesz kampányfőnöke a főszerkesztő, vagy hogy az egyik leggátlástalanabb hazudozó, Kovács András mellett kellene evezned. Szóval a legjobb szándékkal azt javaslom, ne zárd ki, hogy mégis máshol folytatod. Állami csöcs nélkül nehezebb, viszont ilyen nullák nélkül sokkal kellemesebb” – írta bejegyzésében Tóta W. Árpád. És itt álljunk meg egy szóra, mégpedig az „az sem egészséges, hogy valójában a Fidesz kampányfőnöke a főszerkesztő” mondatrésznél.

Ez a megjegyzés ugyanis Orbán Balázsra – akinek már az óvodában is fehér zászló volt a jele –, a Fidesz kampányfőnökére, Orbán Viktor miniszterelnök politikai igazgatójára, a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány kuratóriumának elnökére vonatkozik. Orbán Balázs kuratóriumi elnök, Szalai Zoltán főigazgató – és máris összeállt a csapat az állami pénzekkel jócskán kitömött „cégnél”. Így például a Mathias Corvinus Collegium rendelkezik a MOL Nyrt. részvényeinek tíz százalékával, mert ügyesen átjátszották a kezére. A részesedést 2020-ban adta át az állam az alapítványnak, ami azt jelenti, hogy az MCC jogosult a részvények után járó osztalék felvételére is. No persze! Ez a részesedés jelentős osztalékjövedelmet biztosít a szervezetnek – kvázi működési költségekre –, ami tavaly például huszonkétmilliárd forintot tett ki. Annyiból azért már lehet ilyenkor tavasszal nyaralást tervezni. Te lefoglaltad már júliusra a tengerparti szállásod?

Felételezem, hogy Kohán Matyi már igen a sajátját…

Emlékezhetünk még rá, hiszen alig két éve, 2024 szeptemberében történt, hogy Orbán Balázs Kohán Mátyás vendége volt a Mandiner Stratégiai Részleg című adásában. Akkor hangzottak el ezek az emlékezetes mondatok:

„Pont ötvenhatból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett, mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert ötvenhatban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”

Nem kérdezek vissza mindezzel összefüggésben, hogy jó, de akkor mégis mi a francot kellett volna csinálniuk a megtámadott ukránoknak, nem kérdezek vissza, mert az egy másik irányba vezetne most bennünket, de nyilvánvaló, hogy Orbán Balázs itt arról hadovált a nagyközönség előtt, hogy megadást jelezve fel kellett volna tenniük a kezüket, vagy fehér zászlót lobogtatni a szélben… Nyilvánvaló, hogy a szervilizmus mondatta vele ezeket a szavakat, mondatokat, hiszen mindenáron meg akart felelni az elhibázott, akkor már nagyon rossz irányba fordult kormányzati politika irányvonalának. A megfelelési kényszer mondatta vele ezeket a szavakat.

Megfelelési kényszerből, szervilizmusból beszélt arról, hogy az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc egyetlen tanulsága, hogy fehér zászlót lengetve meg kellett volna adniuk magukat mindazoknak, akikről manapság már hősökként tanulnak a magyar kisgyermekek az iskolákban. Ez már önmagában is egy szörnyű gondolatmenet, ami egy beteges gondolkodásmódot tükröz, de ez Orbán Balázs sajátja, ne piszkáljunk bele, hagyjuk meg neki, fulladjon bele. Orbán Viktor másnap megvédte, Balázska maradt a posztján, és ment minden tovább, mintha mise történt volna…

Mert úgy jött ki a miniszterelnök a templomból.

Közben pedig mindvégig, amíg Orbán Balázs ilyen sületlenségeket beszélt, Kohán Matyi élő adásban egyetértően bólogatott, vihogott, szavakat adott a szájába – „az lett, ami lett” –, adta alá a lovat, egyre inkább lovallta bele interjúalanyát a butaság minél részletesebb kifejtésébe, anélkül, hogy figyelmeztetően felemelte volna a mutatóujját, vagy belekérdezett volna álljunk meg egy szóra alapon. Nem helyesbített, nem korrigált, nem pontosított, nem határolódott el, hanem vihogva és bólogatva egyetértett. Elhiszem én, hogy az adott szituációban, a főnökével szemközt ülve nem is tehetett mást, de hát ez nem menti fel az alól, hogy pancser volt.

Kohán Matyi egyébként arról ismert, hogy a 2026-os választási kampányban rendszeresen feltűnt különböző tévéműsorokban, ahol rendre felmondta a kormányzati propaganda épp aktuális szlogenjeit, paneljeit, téziseit, és – ezt az egyet el kell ismerni neki – nagyon ügyesen mindig megtalálta azokat a kapaszkodókat, amelyekkel szinte bármilyen témához hozzákötötte ezeket. Bármilyen témába képes volt beleszőni az ukránokat, a háborút, a külföldi titkosszolgálatokat, bármilyen témában tudott rosszat mondani a Tisza pártról vagy Magyar Péterről, Ruszin-Szendi Romuluszról vagy Tarr Zoltánról, s igazából mindenről ugyanaz jutott eszébe. Ugyanaz, amit az adott pillanatban épp sulykolni kellett…

Kezdetben felháborodtam, később pedig már csak röhögtem azon, ahogy szőtte-fonta gondolatmeneteit a semmiről a semmire jutva. A legszebb pillanat talán épp az volt, amikor heves tiltakozására reagálva az egyik beszélgetőtársa rákérdezett:

– No jó, és akkor mi a spin?

Nem létezhet értékelhető önreflexió addig, amíg a hibáit képtelen beismerni az ember. A mandineres önreflexióban én ennek még a nyomát sem látom. Nem akarnak ők beismerni semmit, s tulajdonképpen fel sem fogták, mekkorát hibáztak, azt meg végképp nem, hogy soha életükben fel sem léptek a valódi újságírás sakktáblájára. Ezért hát nem is akarnak semmi mást, csak úgy tenni, mintha képesek lennének felismerni valamit, aminek a lényegét még a felszínen sem kapirgálják. Az önreflexió legnagyobb kudarca pedig éppen az, amikor ebben a tagadásban úgy ígérik meg, hogy kitartanak a megkezdett úton, az eddig képviselt irányvonal mellett, hogy közben észre sem veszik, miféle zsákutcába lavírozták bele magukat, vagy mennyire mély szakadékba zuhantak ezen az úton. Egy olyan szakadékba, amelyből kimászni is képtelenek, nemhogy továbbhaladni bármiféle úton… Bármilyen irányba.

Talán tolatni kellene… Éljen a rükverc!

Ha Orbán Balázs jele volt az óvodában a fehér zászló, akkor Kohán Matyié sem lehetett más. Viszont, mert valahogy csak meg kellett különböztetniük a kettejükét egymástól, feltételezem, hogy utóbbi egy lyukat vágott a sajátja közepébe… Mert így forradalmibb a megadás. Meg hát úgy gondolhatta talán, hogy így autentikusabb, még ha nem is volt az.

De legalább szellősebb.

Orbán Balázs és Kohán Mátyás a Stratégiai Részleg 2024. szeptember 25-i adásának felvételén az MCC Scrutonban (Fotó: Orbán Balázs/Youtube)