Az emlékek tükrében Vajon ugyanazt a múltat mindenki ugyanúgy éli meg?

A Szabadkai Népszínház legújabb előadása, A régi hó mindig az újat várja (Egy vekni kenyér) egy Vajdaságra írt dráma, nekünk és rólunk szól. Némedi Emese, a darab írója (és egyben rendezője) is vajdasági, ami hozzájárult ahhoz, hogy hiteles és életszerű színpadképet és dialógusokat kapjunk.

„Emlékezz!” – egy szó, amelyet életünk során újra és újra hallunk. Az iskolapadban, amikor egy dolgozaton nem jut eszünkbe a válasz, a barátokkal vagy a családdal történő beszélgetés során egy régi történetet hallgatva vagy akár egy elvesztett szerettünkre gondolva. Az emlékezés végigkíséri az ember életét: meghatározza, kik vagyunk, honnan jöttünk, és hogyan tekintünk a múltra. De mi történik akkor, amikor az emlékek elhalványulnak, összekeverednek, vagy már nem tudjuk pontosan elválasztani a valóságot a képzelettől? Erre a kérdésre keresi a választ a Szabadkai Népszínház előadása, A régi hó mindig az újat várja (Egy vekni kenyér) című darab is, amely az emlékezés törékenységét, a családon belüli traumákat és az igazság kérdését állítja a középpontba: vajon ugyanazt a múltat mindenki ugyanúgy éli meg?

A történetben három egyedülálló nő három generációt képvisel: nagymama, lánya és unokája. Egyetlen szobába szorítva, a múlt terheivel, eltérő emlékekkel és a kimondhatatlan feszültséggel. Az előadás rendezője és szerzője, Némedi Emese így fogalmaz: „Fő tétje, ez a dilemmahelyzet, hogy vagyok-e talán olyan bátor, hogy magamat válasszam, és közben ne agyaljak folyamatosan azon, hogy igazából egy végtelenül önző ember vagyok.” Ezzel a kérdéssel már mindannyian szembesültünk életünk során, a teherrel, hogy a döntéseink nemcsak bennünket, hanem a körülöttünk élőket is érintik. A darab éppen ezért egy univerzális emberi élményt foglal magában: egy olyan helyzetet mutat meg, amely „bárkivel megtörténhet”, és amelyben a néző könnyen saját élethelyzeteire is ráismerhet. Korosztálytól függetlenül át tudjuk érezni egy-egy szereplő helyzetét és belső dilemmáit. Az előadásban feldolgozott problémák pedig a mindennapjaink részei. „A darabban magunkra, egy különleges élethelyzet különleges vajdasági kiadására ismerhetünk egy igazi érzelmi hullámvasutat bejárva” – mondja a rendező.

Az előadásban kortárs szöveget hallhatunk, melyet a befogadó könnyen otthonosnak érezhet, amit a darabba csempészett vajdasági íz még különlegesebbé és közvetlenebbé tesz. A történet a személyes párbeszédekre épül, az úgynevezett történetmesélésre, amikor saját emlékeiket osztják meg a szereplők. Ez adja a darab mélységét. Ekkor nyerhetünk betekintést a karakterek életébe, személyes múltjukba és tapasztalataikba, s egy-egy pillanatra a sorsuk is közelebb kerül hozzánk, itt mutatkozik meg igazán, hogyan élhetik meg ugyanazt az emléket mégis teljesen másképp. Ekkor vetődik fel a kérdés: hol kezdődik az én történetem és hol ér véget a tiéd? Hogy mennyi mindent élünk át együtt, mégis mennyire máshogy. Ezeket váltják a folytonos párbeszédek, a jelen eseményei, melyeket főként a konfliktus jellemez, a megbánás és a kétségbeesés. A mindennapok apró összeütközései is helyet kapnak: a házimunka megosztása, a számlák rendezése vagy az ügyintézés körüli viták. Ezeket a vajdasági közeg megjelenítése még inkább életközelivé teszi: például a hivatalok világán keresztül, ahol a nyelvi helyzetek/akadályok, a bürokratikus intézményekben megjelenő szimbolikus erőszak vagy egy-egy „véletlenül” elhangzó szerb szó is a hétköznapok természetes részévé válik. Bár a darab a jelen és a múlt között ugrál folyamatosan, kiválóan érzékelni tudjuk a szöveg által történt eseményváltozásokat. Mindez együtt jeleníti meg a generációk közötti váltásokat, átmeneteket, szakadékokat.

A darab díszlete is meghatározó szerepet játszik, nagyszerű támpontot ad az előadásnak. Egy egyszerű, kicsi, régies szoba, melyben két ágy és csupán néhány polc kap helyet, ahol szinte alig marad tér, mégis folyamatosan egyfajta ürességérzetet kelt a nézőben. A lelki szegénységtől eljutunk az anyagi javak hiányáig az aprócska, zárt térrel mutatva a karakterek mikrokozmoszát, a kis közegük lelki világát. A díszlet a szöveggel párhuzamosan alkotja az előadás hangulatát. Az alapvetően szűkös színpadi tér ellenére a szoba körül lévő részeket rendkívül kreatívan használják ki, így számos különböző helyszín elevenedik meg előttünk. A hivatal világát például bögrékkel és golyóstollakkal teremtik meg, míg a bicikli és a szőnyegek a múlt hangulatát idézik fel. Ehhez társul a zenei aláfestés, melynek nagy szerepe ugyan nincs, mégis egyfajta pluszérzetet kelt a nézőkben, nyomatékosítva a darab mondanivalóját. Sokszor azonban már egy-egy jelmezváltás is elegendő ahhoz, hogy teljesen új közeg bontakozzon ki a színpadon.

A látványtervezés egységesnek mondható, a jelmezek is összhangban vannak a díszlettel. Az öltözetek kifejezetten hétköznapiak. Mindenkinek megvan a sajátos, korához illő stílusa, mely tükrözi a társadalmi ranglétrán lévő helyzetét. Piroskát, a nagymamát (akit G. Erdélyi Hermina alakít), lányához, Ildikóhoz (akit Pámer Csilla jelenít meg) és unokájához (akit Dedovity Tomity Dina játszik) hasonlóan végig ugyanabban az egyszerű ruhában látjuk, ami erősíti a hétköznapiasság és az állandóság érzetétét. A jelmezeknek az előadásban meghatározó szerepük van, mivel képesek szinte észrevétlenül új színpadi helyzeteket és karaktereket teremteni. Nyári Ákos, aki összesen nyolc különböző szerepet formál meg, kiválóan mutatja be ezt az átváltozási folyamatot. Néha egyetlen ruhadarab cseréje is elegendő ahhoz, hogy teljesen új karakter szülessen a színpadon: kisfiú egy egyszerű trikóban és rövidnadrágban, katona már teljes felszerelésben; emellett tanítót, nőgyógyászt és szerelmest is alakít, miközben a gyors és rejtett váltások miatt a néző alig érzékeli, hogy ugyanaz a színész jelenik meg. Hasonló átváltozások figyelhetők meg Sadiković Marijo és Csernik Árpád esetében is, akik szintén több szerepet játszanak. A három főszereplő nő ezzel szemben végig ugyanabban az egyszerű ruhában marad, ami stabilitást ad, és kontrasztot teremt a folyamatosan változó szereplőkkel és helyzetekkel.

A színészek játékának összhangja, a közöttük lévő kémia fontos mozgatórugója az előadásnak. Azonban minden műfajban valamilyen módon kapcsolatot kell teremteni a közönséggel, ami a legnagyobb kihívást jelentheti. Ez az előadás megjeleníti a legnagyobb félelmeinket, kihívásainkat, elvárásainkat és talán legjobban a belső küzdelmeinket. Itt nem félnek kimondani az igazságot, és itt nekünk sem kell félnünk magunkat választani. A darab mindennapi történésekből építkezik, amelyekben a kor és az idő múlása folyamatosan jelen van, így a színpadi világ egy közvetlenül átélhető, emberközeli valóságként hat. Ennek a drámának a legfontosabb célja a színészek és a nézők közötti kapcsolat megteremtése: ha ez a kapocs létrejön, és a néző képes azonosulni a látottakkal, akkor az előadás valóban működőképesnek és sikeresnek tekinthető.

A színészi játék fókusza a három nő közötti összhangon van, amely stabil keretet ad az előadásnak. Üdítő látni, hogy születnek olyan új darabok, melyek kifejezetten női főszereplőkre íródnak. A mellékszereplők kisebb hangsúlyt kapnak, ugyanakkor fontos szerepük van a külvilág megteremtésében: jeleneteik hol komolyabb, hol könnyedebb, komikusabb hangvételt kapnak, mindig az adott helyzethez igazodva. A jelenetek váltakozása egyfajta keretet ad a történéseknek, a mellékszereplők „környezetként” működnek, nélkülük az előadás világa nem lenne ennyire teljes és hiteles.

„Emlékszem” – ez egy olyan szó, amit életünk során gyakran kimondunk. Sokszor az emlékeinkben nem is pontosan az marad meg, hogy mi történt, hanem sokkal inkább az, hogy közben mit éreztünk, és milyen érzések kísérték az adott pillanatot. A részletek idővel elhalványulhatnak, de az érzések sokkal tartósabban velünk maradnak. A darab is erre reflektál: nem félünk kimondani az igazságot, nem félünk emlékezni, és nem félünk feldolgozni a sérelmeinket. Hiszen nem a történet él tovább, hanem az, amit bennünk hagyott.

FEJES Nikoletta

Sadiković Marijo és Pámer Csilla. Háttérben a díszlet: egy egyszerű, kicsi, régies szoba, melyben két ágy és csupán néhány polc kap helyet (Fotó: Igor Preradović)