Az otthontalanság érzése és más történetek Kopriva Nikolett: „Kezd eltűnni a békeidők valósága”

Gyermekkorom Munkácsa egy békés, boldog város volt, bár a kisebbségi létnek nyilvánvalóan már akkor is megvoltak a maga nehézségei – mondta el a lapunknak adott interjúban Kopriva Nikolett kárpátaljai származású, ma már Erdélyben élő költőnő, aki egy kis anyaországi kitérő után került Sepsiszentgyörgyre, ugyanis korábban Debrecenben, majd Budapesten töltötte egyetemi éveit. Mint mondta, a munkácsi gyökerek, a gyermekkor meseszerű világa beépült a költészetébe, és egy-egy sorában sokszor ráismerhetünk a macskaköves munkácsi utcák miliőjére, vagy a jellegzetes helyi homlokzatokra. S bár beszélgetésünkben nem vállalkoztunk az immár négy és fél esztendeje folyamatban lévő háború aktualitásainak elemzésére, mégis megkerülhetetlen volt, hogy valami módon ne érintsük a témát. „Nem vagyok bizakodó a kárpátaljai magyarsággal kapcsolatban” – fogalmazott a költőnő, aki beszélt arról is, hogy ma még azt sem lehet pontosan felmérni, vagy előrelátni, hogy milyen sebeknek kell majd begyógyulniuk, ha egyszer véget ér ez a háborús őrület.

– Mi jut eszébe elsőként, ha kimondjuk Munkács nevét?

– Az otthonom, egyértelműen, a legkedvesebb hely a szívemben. Egy olyan város, ahová bármikor hazamehetek, és ahol minden körülmények között otthon érzem magam. Ugyanakkor egyfajta hiányérzetet is jelent a számomra, ami állandóan elkísér, ugyanis már csak évente nagyjából négyszer-ötször jutok el oda, noha szívesebben utaznék gyakrabban. Folyamatosan megtalál az érzés, hogy sosem elég belőle.

– Régen elkerült onnan?

– Igen, tizenhét évesen Magyarországra mentem egyetemre. Akkoriban még nem értékeltem azt a tizenhét évet, amit ott töltöttem el, jóval később döbbentem rá, hogy mennyire meghatározó az életemben, és mennyire zsigerileg hordozom magamban ezt a várost. Nálunk, Kárpátalján egyébként elég gyakran előfordul, hogy a magyar fiatalok anyaországi egyetemekre mennek továbbtanulni, úgyhogy az én esetem ilyen tekintetben egyáltalán nem kirívó.

– Feltételezem, hogy a többség, ahogy a vajdaságiak esetében is, mire elvégzi az egyetemet, nagyjából már beépül az anyaországi közösségbe, megtalálja a helyét, akár munkát is vállal, és nagyon kicsi a valószínűsége, hogy a tanulmányai végeztével hazatér…

– Nagyon kicsi a valószínűsége. Egyébként már a 2022-ben kezdődött háború, a nyílt invázió előtt is nagyon sok volt az ily módon szétszakadt család, sokan felnőttként döntöttek úgy, hogy máshol próbálnak szerencsét. Kárpátalján már korábban is nagyon rosszak voltak az anyagi körülmények, a fizetések nagyon alacsonyak. Ezért az emberek Németországba, Csehországba és a világ más részei felé igyekeztek. Generációk nőttek fel, akik egy évben egyszer vagy kétszer látták az édesapjukat vagy édesanyjukat, esetleg teljesen a nagyszüleikre voltak hagyva. A háború kitörésekor tömegek indultak el az országhatár felé.

Kárpátalja nem a béke szigete

– Munkács az a kevés kárpátaljai település közé tartozik, amit az oroszok lőttek is a háborúban.

– Igen, 2025. augusztus 21-én érte találat az amerikai tulajdonú, Munkácson működő Flex elektronikai gyárat. Ez természetesen felbolygatta a közhangulatot, mert egészen addig elevenen élt az emberekben az a téves hiedelem, hogy Kárpátalja a béke szigete, de ezzel ez is szertefoszlott. Egyébként nem, addig sem volt Kárpátalja a béke szigete, állandóan érezhető a háború, lépten-nyomon jelen van a hatása, katonaruhás férfiak, toborzások az utcákon, légiriadók, a hétköznapokat egyáltalán nem lehet leválasztani a harci eseményekről.

– Ha ehhez az aktuális képhez viszonyítja a gyermekkori emlékeket, akkor mit mondhatunk, mennyiben változott meg a város arculata időközben?

– Amikor hazamegyek, a halált látom mindenütt, és ez számomra nagyon fájdalmas. Ilyen szempontból az érzések is, de a látkép is teljesen más, mint régen. A városközpontban halott katonák – Ukrajna harcokban elesett férfiainak – portréi láthatók már több éve, az országutak szintén halott katonák fényképeivel vannak teleplakátolva. Gyermekkorom Munkácsa ehhez képest egy békés, boldog város volt. A kisebbségi létnek nyilvánvalóan már akkor is megvoltak a maga nehézségei: magyar családból származom, de sváb felmenőim is vannak, apai ágon pedig a család egy része elukránosodott. Az ukrán nyelvvel voltak nehézségeim, emiatt egyfajta szorongás jellemzett már gyermekkoromban is. Ez persze nem hasonlítható össze a háborús szorongással.

– Mi okozta ezeket a nyelvi nehézségeket?

– Nem tudnám pontosan meghatározni, mert értem az ukránt, meg is tudok szólalni rajta, de egy ponton túl bekapcsol bennem valamiféle gát, ami miatt sosem tudtam szabadon kommunikálni. Nyilván a gyakorlat is hiányzik, hiszen immár tizenhárom éve élek máshol. Mára már angolul jobban beszélek, mint ukránul. Pedig egyébként nálunk is úgy volt a családban, amikor összegyűlt a soknemzetiségű rokonság, hogy részben oroszul, részben ukránul, részben magyarul folyt a beszélgetés. Elkezdték a mondatot egyik nyelven, befejezték a másikon… A szüleim akkor beszéltek oroszul egymás közt, ha nem akarták, hogy mi, gyerekek értsük, amit mondanak. De aztán szép lassan mi is elkezdtük megértegetni…

– Már a Szovjetunió felbomlása után, a független Ukrajna időszakában született, 1996-ban. Hogyan rögzült Önben az akkor megismert Munkács?

– Kisvárdán születtem, Magyarországon, édesanyám azért ment oda szülni, mert ott jobbak voltak a kórházi körülmények. Munkácson nőttem fel, és egy teljes napfogyatkozás volt az első gyermekkori emlékeim egyike, 1999-ben. Gyakran töltöttük gyertyafénynél gyermekkorom estéit, áramkimaradások rendszeresen előfordultak. Ez a világ tért vissza 2022-ben, miután elkezdődött az orosz invázió Ukrajna ellen. Nosztalgikus élmény volt ez az áramnélküliség… Felidézte a gyertya mellett töltött régi időket, amikor társasjátékoztunk, beszélgettünk a sötétben. Munkács egyetlen magyar középiskolájában tanultam, a II. Rákóczi Ferenc Középiskolában. Nagyon pozitívan emlékszem vissza a gyermekkoromra, remek családom volt, és van, még ha nem is akarom idealizálni. Az összetartás, az ünnepek igéző hangulata meghatározóak voltak számomra, miként a nagymamák és nagypapák biztonságot adó világa is…

A megfestett nő

– Értelmiségi családba született, amelyben a művészet is folyamatosan jelen volt. Hogyan befolyásolta ez az akkori kisgyermek fejlődését, érdeklődését?

– Igen, édesapám festő, édesanyám pedig történelemtanárnő a középiskolában. A művészetközelség már nagyon korán jelen volt az életemben, rendszeresen jártuk a hegyeket, édesapám festett, utána elénk sorakoztatta a képeit, nekünk pedig tetszési sorrendbe kellett rendezzük őket. Gyakran fordultak meg művészek a házunkban, családi barátok, én is nagyon sokáig képzőművész akartam lenni, de aztán letettem erről.

– Végleg letett erről?

– Igen, hobbiként maradt meg az életemben, nem űzöm professzionális szinten, és már évek óta nem festettem, nem rajzoltam komolyabban. A vizuális látásmód azonban elsődleges számomra a költészetben is, hiszen a versben is ugyanazon elvek szerint, ugyanazokkal a módszerekkel igyekszem szemléltetni, egy-egy képet megalkotni. Fontos számomra, hogy jól láthatók, vizuálisan végigkövethetők legyenek a soraim. Egyébként úgy érzem, zsigerileg hordozom magamban azt a családi miliőt, a munkácsi éveket, nem tudok tőlük szabadulni. Bizonyos motívumait igyekszem felhasználni – de nem túlhasználni! Mert meg kell találni az egyensúlyt.

– Van egy olyan pillanat az alkotó ember életében, amikor azt mondhatjuk, hogy „költővé ütötték”? Költővé vált, most már komolyan lehet venni…

– Azt mondják, hogy a második-harmadik kötet után elfogy a valós élményanyag, és hogy azután mi történik, szorgalom kérdése. De én nem tudom, hinni akarok-e ezekben a sztereotípiákban…

– Szorgalmasan alkot?

– Szorgalmasnak tartom magam, szeretek dolgozni. Az irodalmi munkát nagyon szeretem, újabban pedig riportokat is írok, ami egy más oldala ennek a területnek. Évek óta zajlott a háború, én pedig gondolkodtam, hogyan mutathatnám meg az emberi oldalát, az életsorsokat. Amikor időnként hazautaztam Munkácsra, rendszeresen találkoztam elképesztő emberi történetekkel. Találkoztam olyanokkal, akik testközelből élték meg a háborút, akár a frontvonalat, és láttam azt is, hogy a munkácsi közegben hogyan csapódik le, hogyan változtatta meg a mindennapokat. Arra gondoltam, a riport lehetne az a csatorna, amin keresztül legtisztábban megmutathatnám ezeket a történeteket. Egykori hittantanárnőmmel, azóta mentálhigiénés szakemberrel és pszichológussal, Zsábej Edit Dominikával készült az első ilyen interjúm az Életem Fája Alapítványról, amelyik sérült veteránok megsegítésén dolgozik: terápiás foglalkozásokat vezetnek, kerámiáznak, rajzolnak, lovas terápiára és úszómedencébe járnak velük. A tevékenységnek pszichológiai tanácsadás is része. Arról szól tehát az első beszélgetés, hogyan igyekeznek segíteni a frontot megjárt embereken, Utána pedig egy kétszeres menekülttel, Olekszandr Zsilcov festőművésszel beszélgettem. Ő 2014-ben, a Donyecki Népköztársaság megalakulásának idején Donyeckből menekült Kijevbe, 2022-ben pedig az ukrán fővárosból Munkácsra. Az ő életútjáról szólt egy nagyobb lélegzetvételű beszélgetés.

– Őt ismerte már korábbról?

– Nem. A szüleimen keresztül ismertem meg, akik többedmagukkal segítettek neki eljutni Kijevből Munkácsra, bár korábban nem ismerték egymást. A háború kitörésekor a Magyar Művészeti Akadémia szálláshelyet ajánlott fel ukrajnai művészeknek, de amikor Szása útra kelt, már a katonai törvények miatt nem léphette át a határt. A munkácsi Erdélyi Béla Emlék- és Alkotóház vállalta át a szállásadást. Édesapám is működésbe lépett, telefonok labirintusán keresztül végül sikeresen megszerveződött minden. Mostanra nagyon jó barátja lett a családnak. Mindenét elvesztette. Nem készül, és nem is lenne hova visszatérnie, ha egyszer véget érne a háború. Munkácson telepedett le, ott kellett mindent elölről kezdenie, a karrierjét és a művészetét újjáépítenie, hiszen a korábban készült festményeinek nagy része odaveszett. Nagyon jól beilleszkedett a munkácsi festők világába, ugyanis rengeteg jó képzőművészt tudhat magáénak a város, és egész Kárpátalja. Erős festő, engem is megfestett.

Morális felelősség

– Nagyon sok áttelepült, ma már Magyarországon élő fiatal kárpátaljai magyar alkotóra, az Ön nemzedéktársaira is jellemző – tisztelet a kivételnek! –, hogy rendszeresen elvakultan ukránellenes írásokkal jelentkezik, sőt, az áprilisban lezárult idei választási kampányban néhányan hangos szószólói voltak az ukránellenes gyűlöletpropagandának. Hogyan éli ezt meg?

– Nagyon megterhelő ez számomra, mert az emberek egy részét, sajnos, valóban az ukránellenes kampány jellemzi. Nem titok, hogy az ukrán kormányban és az államvezetésben ma is vannak nyilvánvaló problémák, de szerintem egy olyan kérdésben, mint a háború, nincs „de”. Oroszország az agresszor, lerohant egy szomszédos országot, amelyik 1991-ben elnyerte a függetlenségét. S habár az ukrán államnak még vélhetően sok időre lesz szüksége ahhoz, hogy felzárkózzon Európához, ezt szerencsére ma már nagyon sokan sürgetik otthon is. Kijev és Lemberg környékén különösen erősek ezek a hangok, de akár a 2014-es majdani eseményeket is említhetjük példaként, hiszen az is jelezte, hogy az emberek Európa mellett teszik le a voksukat. Ukrajnában, sajnos, kiterjedt a korrupció nagyon nagy változásokra van szükség, a háborún is sokan nyerészkednek, ilyen értelemben tehát akár felemás is lehet a viszonyulás, az értelmezés. Akárhogyan is, nem elfogadható, hogy egy politikai párt, egy választási kampány céljainak szolgálatában az ukránellenes gyűlöletpropaganda szolgálatába álljanak, ahogyan az Magyarországon történt idén tavasszal. Kiállok Ukrajna mellett, persze, számomra ez nem kérdés, viszont tudom azt is, hogy nincsenek könnyű helyzetben azok, akik otthon élnek.

– Az áttelepült kárpátaljai magyar értelmiség egy része miért fordult olyan élesen Ukrajna ellen?

– Egyfajta beszűkült látásmódot tapasztalok, holott íróként, költőként pont az lenne az ember morális feladata, hogy folyamatosan szkeptikus legyen, rákérdezzen a jelenségekre, és ne álljon egy párt szolgálatába, ne rendelje alá magát egyik politikai irányzatnak sem. Nem tudom, íróként, költőként, művészként morálisan ezzel hogyan lehet elszámolni. Fáj, ami történik, és amit tapasztalok. Volt, aki törölt az ismerősei közül a közösségi médiában. Volt olyan is, aki győzködött, nyomást akart gyakorolni rám, de számomra ez egy idő után ízléstelenné vált. Nem tudok ezzel közösséget vállalni.

– Kimondhatjuk, hogy ezeknek az eseményeknek a hatására barátságok mennek tönkre?

– Abszolút. Úgy látom, hogy a politika teljes mértékben eluralta a hétköznapok minden szegletét. Magam is rácsodálkozom, amikor végre úgy tudok leülni emberekkel beszélgetni, hogy nem merül fel, vagy nem az a második kérdés, hogy akkor te most melyik oldalon levitálsz. Ez valahol elképesztően kiábrándító. De tudhatunk arról is, hogy esetenként családon belül is vannak komoly szakadások. Van például olyan ismerősöm is, akit kitagadott a család, mert az anyja azt mondta, hogy ne gyere haza, ha nem szavazol a Fideszre. Szerencsére ez az én esetemben nem jellemző. Azzal viszont állandóan szembesülök, hogy lépten-nyomon a politikai magatartása, a véleménye miatt bélyegzik meg az embert. Illetve most már Erdélyben sem mondom ki szívesen, hogy Kárpátaljáról, vagy Ukrajnából származom.

– Nézzük ennek a soklakiságnak a másik oldalát: Ön ma már egyszerre kárpátaljai és erdélyi, de egy kicsit anyaországi is, hiszen ott tanult, és még most is rendszeresen visszajár. Ezzel együtt hogyan határozza meg magát, ha ezekben a sztereotípiákban gondolkodunk, és valaki rákérdez úgy, mint ahogy most én?

– Kárpátaljai és munkácsi vagyok. Ez számomra a legkézenfekvőbb, hiszen ez az identitásom része. Apró pontosítással: Erdélyben élő munkácsi.

– Hol látja magát, ha egyszer vége lesz ennek a háborús őrületnek?

– Nem látom a végét. Már szinte elfelejtettem, milyen volt előtte. Kezd eltűnni a békeidők valósága. Persze gyakorlatilag nem volt békeidő 2014 óta, de én mégis úgy éltem meg Kárpátalját egészen 2022. február 24-ig. Nem tudom, milyen vége lehet ennek az egésznek, és azt sem, hogy utána hogyan lehet majd feldolgozni. Valószínűleg Sepsiszentgyörgyön maradunk a férjemmel, Miklóssi Szabó Istvánnal, de továbbra sem zárom ki a kétlakiság lehetőségét. Abban abszolút jól érezném magam. Csak hát ahhoz a családom jelenléte is fontos lenne. Most Munkácson élnek a szüleim, és valószínűleg egy ideig ott is maradnak, de felmerült, hogy nyugdíjas éveikre ők is Sepsiszentgyörgyre költöznének. Igen, a kétlakiságot el tudnám képzelni, ám az is kérdés, hogy mi lesz, mi marad abból az országból. Milyen sebeket kell majd begyógyítani? Az ilyen sebek nagyon nehezen gyógyulnak, azt hiszem, még nemzedékeken át érezhetők lesznek. Azt sem tudom, hogy milyen magyar nyelvű lehetőségek lesznek majd, nem vagyok bizakodó a kárpátaljai magyarsággal kapcsolatban. Munkácson működik most a Munkácsy Mihály Magyar Ház, ahol rendszeresen tartanak rendezvényeket, hála Istennek, ott ápolják a magyar kultúrát, van egy fix közösség. A magyar iskola is valamiféle változások előtt áll a legfrissebb törvénymódosítások értelmében, kérdés, mi marad mindebből.

– Azok az érzések, amiket mindez kivált Önből, hogyan jönnek át a versekben?

– Munkács mint város rendszeresen megjelenik a verseimben, a macskaköves utcái, a gyönyörű homlokzatai vizuálisan visszaköszönnek, beépítettem őket a költészetembe. A gyermekkorom egyes szegleteit, azt a meseszerű valamit, amiben léteztem, akár egy varázslatban: egy kert, egy boszorkány, a várkútból beszélő ördög. Észrevettem, hogy ezek észrevétlenül beépültek a verseimbe. Akárcsak az otthontalanság érzése, ami a második kötetem alapmotívuma. Az elszármazás, azt hiszem, zsigerileg megragadt a versekben. Magyarországon töltött kilenc évem alatt, nem tudtam igazán otthon érezni magam, ebből fakadt egyfajta elvágyódás, folyamatos hiányérzet, azt hiszem, ezt is átvették a verseim. Azután pedig a háború. A Talán vagytok című kötetem első ciklusa tulajdonképpen a háborúról szól, bár ott ez még ötvöződik némileg a meseszerűséggel. A háború kitörését megelőző és követő években vesztettem el a nagyszüleimet: előbb a két nagyanyám, majd a nagyapám ment el, néhány év alatt nagyon sok minden megváltozott körülöttem. A kötet második ciklusa, a Nagyanyáim átváltozásai is ezt a tapasztalatot dolgozza fel. A halott nagyszüleim alakja jelenik meg benne, de tartom a távolságot, inkább mesélő vagyok a versekben. Nem is egyes szám első személyben, hanem harmadikban írtam őket, elbeszélői pozícióból. Most pedig dolgozom a negyedik verseskötetemen – már a záró fázisában vagyok –, amelyben szintén a háborús vonalat viszem tovább, csak már egy teljesen más környezetben.