Új hatalmi helyzet Amerikában? Rendkívüli lapszemle

Az amerikai kongresszusi választások következményeit nemcsak az USA-ban, hanem világszerte érezni fogják. Ezért mai rendkívüli lapszemlénket ennek a témának szenteljük. Lássuk csak, hogyan értékeli a világsajtó a történteket és milyen várakozásokkal tekint Trump elnökségének utolsó két évére. A Demokrata Párt januártól jelentős többséget élvez majd a Szenátusban és a Képviselőházban is, aminek a külpolitikai hatása Oroszországra, Ukrajnára, a Közel-Keletre, de Kínára és Tajvanra nézve sem elhanyagolható. – Átlapoztuk a világsajtót Rigától Tajpejig és Washingtontól Tokióig.

A londoni Guardian című független napilap ezt írja:

„Azok az amerikai elnökök, akik »béna kacsává« váltak, gyakran a külpolitikára koncentráltak mandátumuk fennmaradó részében, hogy elkerüljék a belpolitikai elégedetlenséget, és örökséget építsenek egy olyan területen, amelyen az ellenzék által irányított Kongresszus kevésbé valószínűen gördítene elé akadályokat. Trump azzal kísérelheti meg, hogy elterelje a figyelmet a megaláztatásról és a saját pártjából érkező, növekvő kritikáról, hogy új területekre merészkedik. Talán a kubai eszkalációval, vagy – ami még valószínűbb – egy új, bosszúálló offenzívával Irán ellen.”

Az amszterdami de Volkskrant című közép-baloldali napilap a lehetséges személyi következményekkel foglalkozik:

„A republikánusok közül kit fognak hibáztatni a választási vereségért? Miközben egyre több kritika éri Donald Trump amerikai elnököt, a legkönnyebb célpont Pete Hegseth, az iráni háborúért felelős védelmi miniszter lenne. Az ő jövője rendkívül bizonytalan. J. D. Vance alelnök már szerdán is az iráni háborút említette a republikánusok választási vereségének az okaként. Hegseth pedig, mint a közvetlenül felelős miniszter, logikusan a leggyengébb szem a láncban.”

A tokiói Nihon Keizai Shimbun című, a világ legnagyobb példányszámban megjelenő pénzügyi és gazdasági napilapja J.D. Vance alelnökre összpontosít, aki elhatárolódott Trump iráni háborújától:

„Vance valószínűleg előre látta pártja választási vereségét, és jó előre elkészítette a nyilatkozatot. A 2028-as elnökválasztást szem előtt tartva úgy döntött, hogy elhatárolódik Trumptól. Bár arról szóló elemzése helytálló, hogy miért fordított hátat oly sok szavazó a Republikánus Pártnak, ő maga is a kormányzat része. Még nem tudni, hogy [az elhatárolódás] sikeres lesz-e, és hogy a párt valóban támogatni fogja-e Vance-t.”

A Washington Post című közép-liberális fővárosi napilap így összegzi a történteket:

„Vance nyilvánosan elhatárolódik attól a személytől, aki kiemelte őt a politikai homályból, megmentette az akkoriban elakadt szenátusi kampányát, és végül alelnökké léptette elő. Ez rendkívüli hűtlenség. Az irónia az, hogy ha Vance valakit hibáztatni akar a választási vereségért, akkor nagyon alaposan bele kellene néznie a tükörbe. Mert nem maga az Irán elleni háború hiúsította meg a republikánusok győzelmét, hanem az, hogy nem tudták megnyerni a háborút. Ez az Iránnal kötött tűzszünetnek és annak a végzetes elvi megállapodásnak volt köszönhető, amelyet maga Vance tárgyalt ki.”

A sanghaji Wenhui Bao című állami napilap véleménye szerint:

„Trump jelentős ellenállásba fog ütközni a demokraták részéről minden kezdeményezésével kapcsolatban, legyen szó költségvetési jóváhagyásokról, adócsökkentésekről vagy a szociális kiadások módosításáról. Másrészt Trumpnak joga van megvétózni a Kongresszus által elfogadott törvényeket. A múltban bebizonyította, hogy nem haboz élni ezzel a joggal.”

A moszkvai Kommerszant című liberális gazdasági napilap megjegyzi:

„Oroszországban az az uralkodó nézet, hogy minél intenzívebbek az Egyesült Államok belső konfliktusai, és minél kevésbé egységes az amerikai vezetés, az annál jobb Moszkvának. Ennek az az indoklása, hogy ha az Egyesült Államok vezetése belső viszályokba keveredik, kevesebb mozgástere van arra, hogy agresszív politikát folytasson a világ színpadján, vagy hogy akaratát ráerőltesse a nemzetközi közösség más szereplőire. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy egy megosztott, gyenge és bizonytalan Amerika egyben következetlen, kiszámíthatatlan, impulzív és felelőtlen világhatalom is – egy olyan hatalom, amely hajlamos mindenféle külpolitikai meglepetésre.”

A rigai Neatkariga Rita Avize című nacionalista, konzervatív, jobboldali napilap megjegyzi:

„A republikánusoknak a kongresszusi választásokon elszenvedett veresége jelzés értékű mindazon európai pártok számára, amelyek politikájukat a »trumpizmus« eszméihez igazították. Vagyis elsősorban az igénytelen, kritikátlan szavazókhoz próbáltak szólni. De a Trumphoz való politikai igazodási kísérletek már nem kifizetődőek. Trump maga is tönkretette politikai imázsát nem megfelelő politikai viselkedésével.”

„A varsói Gazeta Wyborcza című, legnagyobb példányszámban megjelenő lengyel bal-liberális napilap megjegyzi:

„Amíg maga Trump volt a szavazólapon, a MAGA mozgalom különböző frakcióit könnyen egyesíthette karizmája, valamint a liberálisok és a baloldal iránti közös gyűlöletük. Amikor azonban a választások konkrét, a választókhoz közelebb álló kérdéseket érintenek – mivel azok lokálisabbak –, a karizma és a kultúrharc már nem elegendő. Ez a »trumpizmus« végének a kezdete. Donald Trump maga is felgyorsította saját végét.”

A stockholmi Svenska Dagbladet című liberális-konzervatív, független napilap ezt jegyzi meg:

„A Trump-adminisztráció vesztesként jelenik meg, és remélhetőleg kudarcot vallott populista projektje már nem vonzza annyira az európai kultúrharcosokat. Már Magyarországon és Szerbiában is kontraproduktívnak bizonyult az Egyesült Államok beavatkozása a választási kampányokba a »Tegyük újra naggyá Amerikát « mozgalom szempontjából. A félidős választások most lehetőséget kínálnak az EU-nak a stabilizációra az elmúlt hónapok nyugtalansága után – és ez annál is fontosabb, mivel lesz egy Kongresszus, amellyel párbeszédet folytathat.”

A brüsszeli Rapporter című hírportál szerint:

„A transzatlanti szövetséget sürgősen helyre kell állítani. A demokratáknak tanácsos lenne ezt külpolitikai napirendjük élére helyezni. De a félidős választások nem fogják megmenteni Európát. Még egy ilyen egyértelmű szavazás után is sok minden változatlan marad. Donald Trump 2028. január 20-ig tölti be az elnöki posztot. A politikai intézkedések egyoldalú bejelentése a közösségi médiában és elnöki rendelettel folytatódni fog.”

Félreszorulva, de nem megszelídítve, írja a párizsi Le Figaro című liberális-konzervatív napilap Donald Trumpról, és nem lát okot eufóriára a demokraták körében a félidős választások után:

„Bárhogy is értelmezzük, a félidős választások tagadhatatlan rosszallást mutatnak. Ez egy olyan erős fordulat, amely megfékezte az elnöknek a csalásra és az eredmények megkérdőjelezésére vonatkozó reflexét. Ha Trump nyer, az Trumpnak köszönhető, de ha veszít, az is. A demokraták meggondolatlanok lennének, ha eufóriában dagonyáznának, még akkor is, ha olyan államokban értek el eredményeket, amelyek évtizedekig érinthetetlenek voltak számukra. A választók több mint felének szemében azonban még mindig negatív kép él róluk. A győztesek és a legyőzöttek most viharos vizeken találják magukat. (…) Az »amerikai mércével mért radikálisabb« baloldal támogatóit azoknak kell kordában tartaniuk, akiket konzervatív területen választottak meg. A 2028-as elnökválasztást szem előtt tartva ezek egy olyan Trumpra fognak dühöngeni, aki a választásokat illetően lehet, hogy mellékállásban és politikailag akadályozva lesz, de még mindig erős és biztosan nem megszelídített marad.”

„Ne dobjunk mindent sutba”, írja a londoni The Independent című   liberális-digitális napilap és úgy véli, hogy a félidős választások után eljött a politikai kompromisszumok ideje:

„Most, a következő év folyamán a demokratáknak új jövőképet kell bemutatniuk Amerika számára, és egy működőképes, vonzó politikai programot kell kidolgozniuk. Nem lenne bölcs dolog sutba dobni mindent, amit a Trump-adminisztráció tett – például a déli határ ellenőrzését –, vagy megosztó vitákat szítani a demokratikus szocializmusról és a cionizmusról. Ez túl sok könnyű muníciót adna republikánusok ellenfeleiknek. Ha az elnök »Mr. Veto« lesz, ahogy fenyeget, akkor az új Kongresszusnak kompromisszumokat kellene felkínálnia a nemzeti érdek megtartása végett. Itt az ideje a sebek gyógyításának, ahelyett, hogy egyszerűen megfordítanánk Trump taktikáját. A hatalom megszerzésének célja a legfontosabb. A demokraták most értékes lendületet kaptak.”

Most keresnek valakit, akit hibáztathatnak. A Republikánus Párt arról vitatkozik, hogy ki a felelős a választási fiaskóért. Hegseth védelmi miniszter az elsődleges célpont, írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung című polgári-konzervatív napilap:

„Alighogy véget ért a választás, elkezdődött a hibázók keresése. Szerdán J.D. Vance, az Egyesült Államok alelnöke az X platformon ismertette értelmezését arról, hogy a republikánusok miért szenvedtek el hatalmas veszteségeket a félidős választásokon. Hosszú bejegyzése a következő mondattal zárult: »A veszteség oka a háború.«

Ezzel az iráni háborúra utalt, amelyet az Egyesült Államok és Izrael indított februárban. Ennek nagyon gyorsan véget kellett volna vetni. De ez a háború még mindig elhúzódik, és felhajtotta az olaj árát. Az amerikai választók ezt elsősorban a benzinárak és a megélhetési költségek emelkedésében veszik észre. A republikánusokat ezért kedden utolérte a bosszú.

Az alelnök ezzel elhatárolódott a háborútól és Trump elnöktől is. Az amerikai médiaértesülések szerint Trump elolvasta és jóváhagyta Vance bejegyzését a közzététel előtt – sőt, azt is mondta, hogy a háború a vereségek egyik oka. Trump azonban azt is megerősítette, hogy újraindítja a háborút, ha erről újra kell döntenie. Míg Vance a múltban mindig nyilvánosan védte a katonai fellépést, a médiajelentések szerint magánbeszélgetésekben ellenezte azt.

Vance hozzászólását nemcsak a választási kudarc mögött álló okok őszinte felkutatására tett kísérletként fogadták, hanem azonnal kritikát is kiváltott. Saját pártján belüli hangok azzal vádolták, hogy teljesen haszontalan. Ahelyett, hogy olyan elemzést készített volna, amelyet bármelyik politikatudomány-professzor nyújthatott volna, konkrét javaslatokat kellett volna tennie az amerikaiak életének javítására.

Florida leköszönő kormányzója, Ron DeSantis a demokraták sikerét elsősorban a republikánus kampány kudarcának tulajdonította. A párt olyan kérdésekre összpontosított, amelyek nem keltettek visszhangot a választók körében. Konkrétan a transzneműek kérdését említette, »tegnapi csatának« nevezve azokat. A választókat más kérdések érdekelték, mondta szerdán Floridában. Példaként a mesterséges intelligencia fokozott használatával, a gazdasági helyzettel és a munkaerőpiaccal kapcsolatos problémákat említette. A republikánusok veresége, mondta, nem egy hullám, hanem egy meteorit becsapódása volt, ami » katasztrofális esemény a republikánusok számára«.

De a párton belül más hangok is voltak, és az események egységes értelmezése alig felfedezhető. A republikánus kampány kritikája ugyanolyan elterjedt volt, mint az a vád, hogy egyszerűen túl sok rossz jelöltjük van. Sokan azonban a Fehér Házra is mutogattak. Trump elnök a viselkedésével – a Fehér Ház és Washington felújításával, egy repülőgép ajándékba vételével Katartól és az Epstein-akták nyilvánosságra hozatalának elmulasztásával – egyszerűen nem keltette azt a benyomást, hogy törődik a választók aggáyaival.

Az elnök kritikusai most lehetőséget látnak. Ez különösen világossá vált Thomas Massie republikánus képviselő bejelentésével, miszerint már a jövő héten megindítja Pete Hegseth védelmi miniszter ellen a leváltási eljárást. A párton belüli források szerint Massie sikerrel járhat. Érdemes megjegyezni, hogy a republikánusok továbbra is többséggel rendelkeznek az alsóházban. Az új Kongresszus csak január 3-án ül össze  demokrata vezetéssel,.

Hegseth az iráni háború elkötelezett támogatója. Trump »védelmi minisztere« azonban már jóval hivatalba lépése előtt vitatott volt. Már önmagában a jelölése is elégedetlenséget váltott ki, még saját pártján belül is. Hegseth becsmérlő megjegyzéseket tett a hadseregben szolgáló nőkre, pletykák szerint alkoholproblémái voltak, és vezetése alatt a szervezetek anyagi nehézségekbe ütköztek. Hivatalba lépése után  könyörtelenül folytatta konzervatív programját, kultúrharcos taktikája pedig még a republikánusok körében is felháborodást keltett.

Trump szerdán megvédte Hegseth-et. »Nagyon jó munkát végez« – válaszolta egy riporter kérdésére, hogy kirúgja-e. A tényleges impeachment-eljárás megindítása tehát Trump a párt feletti csökkenő hatalmának jele lenne.

Maga az elnök már a TruthSocialon fejtette ki a republikánusok gyenge szereplésének okát: »Nem voltam rajta a szavazólapon.« Szerdán, a választások másnapján Trump a Fehér Ház számára tervezett bálterem építési munkálataival volt elfoglalva. Ott újságírók kérdéseire is válaszolnia kellett a választási eredményekkel kapcsolatban – és legalább részben egyetértett Vance értelmezésével az iráni háborúval kapcsolatban.”

A világ ura, írja a budapesti Élet és Irodalom című irodalmi és politikai hetilap Donald Trumpról:

„Egyetlen más elnök sem tudná megcsinálni azt a sok szarságot, amit én csinálok” – mondja Donald Trump Maggie Haberman és Jonathan Swan Regime Change – Inside the Imperial Presidency of Donald Trump [Rendszerváltás: Donald Trump birodalmi elnökségének belső köreiben] című, friss sikerkönyvének epilógusában. A mondat nem éppen elnöki, de történelmi önértékelésnek figyelemre méltó. Különösen azért, mert Trump rögtön illusztris történelmi társaságot is választ magának. Nagy Sándor, Hódító Vilmos, Dzsingisz kán, Attila, Napóleon, Hitler, Mao, Sztálin – ilyen nevek kerülnek elő, amikor saját hatalmának dimenzióiról beszél. Nem azért, mert politikájukkal vagy tetteikkel feltétlenül azonosulna. Más érdekli bennük: a hatalom rendkívüli mérete és koncentrációja. Az elnök szerint pontosan itt van a történelmi óriások és közte a döntő különbség. Az ő hatalmuk, bármilyen félelmetes volt is, végső soron korlátozott, lokális vagy regionális maradt. Az Egyesült Államok elnökének hatalma viszont mindenre kiterjedően globális.

Ebben van valami hátborzongatóan igaz. Dzsingisz kán lovas futárokkal irányította birodalmát. Attila lovas seregei Konstantinápolytól Galliáig rettegésben tartották Európát, de még ő is csak olyan gyorsan értesülhetett birodalma távoli eseményeiről, amilyen gyorsan egy lovas hírnök odaért hozzá. Napóleon futárok és postakocsik jelentéseiből irányította Európát, és olykor hetekkel később tudta meg, mi történt távoli hadszínterein.

Az amerikai elnök ezzel szemben percek alatt globálisan mozgathat pénzpiacokat, zárhat el országokat a világ pénzügyi rendszerétől, indíthat katonai műveleteket, rendelhet el kiterjedt szankciókat, és egyetlen mondatával kormányokat, jegybankokat és nemzetközi vállalatokat késztethet rendkívüli tanácskozásra vagy azonnali cselekvésre. Katonai, pénzügyi, technológiai és kommunikációs értelemben valóban olyan hatalom csúcsán ül, amilyennel egyetlen korábbi uralkodó sem rendelkezett: a világ eddigi leghatalmasabb embere.

De talán még érdekesebb az, hogy Trumpot éppen a hatalomnak ez a dimenziója foglalkoztatja. A történelem Trump számára a nagy emberek története, azoké, akik új területeket hódítottak meg, átírták a határokat a térképeken, és ellenfeleket kényszerítettek térdre. A nagyság mércéje nem elsősorban az intézményépítés vagy a hazai gazdasági és jóléti gyarapodás, hanem hogy globálisan milyen messzire ér el egy vezető akarata.

Ez a történelmi önkép második elnöksége alatt valósággal elhatalmasodott Trumpnál. Grönland megszerzésének gondolata, Kanada visszatérő emlegetése mint a lehetséges 51. állam, Venezuela, Panama, az iráni háború, valamint a Monroe-doktrína [Amerika külpolitikájának egyik legfontosabb alapelve, amelyet James Monroe elnök hirdetett meg 1823. december 2-án. A doktrina lényege: »Amerika az amerikaiaké«, »Kölcsönös be nem avatkozás« és »Biztonságvédelem«] saját nevére formált változata, a Donroe-doktrína [vagy Trump-féle kiegészítés a Monroe-elvhez, Trump nyugat-féltekei külpolitikájának elnevezése. Főbb jellemzői az Amerikai Egyesült Államok dominanciájának és elsőbbségének aktív kiterjesztése a nyugati féltekén, Kína, Oroszország és Irán befolyásának visszaszorításával] mögött különböző stratégiai megfontolások húzódnak meg. Mégis van bennük valami közös: a térkép, a területszerzés, az érdekszféra és az elnöki személyi hatalom nyelve.

Trump világában az első számú szuperhatalom nem egyszerűen befolyásol, hanem ellenőriz, diktál, kényszerít, birtokol és megszerez. És ez teszi különösen érdekessé a Haberman–Swan-beszélgetést nemrég a Fehér Házban. Trump nem egyszerűen azt állítja, hogy az Egyesült Államok minden korábbi történelmi birodalomnál hatalmasabb. Gondolatmenetében Amerika ereje és saját személyes hatalma szinte észrevétlenül összecsúszik. Igen, az Egyesült Államok lett a történelem legerősebb állama, de ő az a kivételes vezető, aki ezt az erőt csúcsra működteti.

És itt válik a történelmi névsor igazán beszédessé. Egy amerikai elnök, ha történelmi előképeket keres magának, választhatná (gyakran teszik is) Washingtont, Lincolnt vagy Franklin Rooseveltet. Trump tekintete ehelyett Attilán vagy éppen Napóleonon időzik el. Ha mégis amerikai elnöki példaképben gondolkozik, akkor az első helyeken James Polk és William McKinley bukkan fel, akik Trump számára az agresszív amerikai területszerzés és az erős végrehajtó hatalom modelljei a XIX. századból. Trumpot nem a korábbi birodalmi vezérek vagy amerikai elnökök eszméi vonzzák, hanem valami jóval egyszerűbb és ősibb: mekkora hatalom volt egyetlen ember kezében.

Az amerikai köztársaságot viszont éppen az ellenkező gondolatra építették. Az alapító atyák nem választott királyt akartak, hanem olyan elnököt, akinek hatalmát a Kongresszus, bíróságok, törvények és választások korlátozzák. George Wa­shing­ton történelmi nagyságának pedig különös módon éppen az egyik legfontosabb bizonyítéka az lett, hogy képes volt önként lemondani a hatalomról, amikor a csúcson volt. Nem véletlen, hogy Trump panteonjában Washington, az Egyesült Államok első elnöke nem szerepel.

Trumpnak minden bizonnyal igaza van: Amerika elnökeként ma valóban ő a földkerekség valaha volt legnagyobb hatalommal bíró embere. A Haberman–Swan-beszélgetés legérdekesebb kérdése mégsem ez. Hanem az, hogy amikor Trump elképzeli a történelem leghatalmasabb egyéniségét, miért éppen Dzsingisz kán és más nagy hódítók jutnak eszébe. Nem nagyon kell találgatni.”

A tajpeji  Lianhe Ribao című kormánypárti napilap vendégkommentátora tajvani nézőpontból mutatja be a demokraták választási győzelmét:

„Várható, hogy a demokraták Tajvan-párti álláspontja ismét felülkerekedik. Több amerikai törvényhozó fog ismét Tajpejbe utazni. Azonban nem szabad túl optimistának lenni. Mert függetlenül attól, hogy ki foglalja el a Fehér Házat, az amerikai érdekek továbbra is elsőbbséget élveznek. És amíg az amerikai kormány Tajvant csupán geopolitikai manővernek tekinti, addig semmilyen biztonsági garancia nem lesz.”

Most már inkább szabadulnának Donald Trump nyúló árnyékától az amerikai republikánusok, írja a budapesti Népszava című baloldali napilap és így folytatja:

“A Republikánus Párton belül már megkezdődött a helyezkedés a félidős választások utánra, ami akár nagyarányú demokrata sikert is hozhat. A párt mérsékeltjei már szabadulnának az amerikai elnök jelentette politikai tehertől, míg a lojális MAGA hívek akár katonai erővel is megakadályoznák a demokrata többséget a kongresszusban.

A politikai széljárás idén különösen gyorsan változik az USA-ban. A Republikánus Pártban még egy éve sem tudott előválasztást nyerni az a jelölt, aki szembe ment Donald Trumppal. Az iráni háború, a miatta elszabadult benzinárak, valamint a magas megélhetési költségek azonban Trump pártbéli abszolút hatalmát is kikezdték. A félidős választásokat november 3-án tart[ott]ák, újraválaszt[ott]ák a képviselőház mind a 435 és a százfős szenátus 33 tagját, valamint 36 államban és 3 területen (Guam, Washington DC és az Északi-Mariana-szigetek) kormányzókra is voksolnak, ahol a republikánus jelöltek esélyeit nagy mértékben ronthatja Trump mindössze 36 százalékos választói támogatottsága.

Az egyik engedetlen helyezkedő Byron Donalds, a fiatal, dinamikus és ráadásul fekete floridai kormányzójelölt, aki a lappangó elnöki álmokat dédelgető és radikális jobboldali Ron DeSantist váltaná a tallahassee-i kormányzói rezidencián. A CNN vette észre, hogy Donalds kampányának honlapján a Trumppal és a first ladyvel készült közös fotók már nem kiemelt helyen szerepelnek, csupán egy támogatóként több jeles konzervatív között, mint Mike Johnson házelnök vagy a meggyilkolt Charlie Kirk politikai aktivista. Donalds az első fekete kormányzója lesz Floridának, amely húsz éve még csatatér állam volt, ma már azonban Trump szilárd hátországát jelenti.

[…] Még bátrabb lépésre vállalkozott Maria Elvira Salazar szintén floridai képviselő, aki kampányvideójában már szembehelyezkedett Trump bevándorlási politikájával. Azt állítja, hogy az elnök deportálási politikája túl messzire ment.

Ez a merészség persze nem a semmiből született. A Pew Research felmérése szerint a spanyol ajkú latino válaszadók 71 százaléka túlzásnak tartja Trump migráció elleni fellépését. Salazar floridai választókörzetében a voksolók 73 százaléka hispano háttérrel rendelkezik (nagyobb részben kubai, kisebb számban venezuelai, nicaraguai vagy puerto ricói gyökerekkel), ráadásul a körzetbe beletartozik Miami is, amely a liberális többsége miatt a demokraták egyik bázisa a Napsütéses Államban.

Vannak azonban republikánusok, akiknek eszük ágában sincs finomítani trumpista álláspontjukon, sőt, meg is sokszorozzák erőfeszítéseiket.

Ilyen Peter Tictin ügyvéd, aki fiatalkorában évfolyamtársa volt Trumpnak a New York Military Academy nevű katonai magániskolában, ma pedig az elnök egyik leghűségesebb támogatójának számít. 2022-ben már segítette Trumpot a Hillary Clinton elleni perben a választási csalások vádjait illetően, valamint egy coloradói választási tisztviselő ügyében, aki a vád szerint átállította a voksolással kapcsolatos műszaki berendezést a 2020-as elnökválasztásra.”

Lapszemle. Napilapok a világ minden tájáról (Illusztráció: Pixabay)