A fősodrú média úgy kívánja beállítani Donald Trump elnökségének négy esztendejét, mintha rémálomról, egy horrorfilm kulisszái közt zajló különös performanszról, valamiféle elhajlásról – „orosz beavatkozás” – lenne szó. A szándék világos: a rossz álmokat ébredés fogja követni, az Egyesült Államok visszatér az elhagyott pályára, minden, ami elhajolt, Joe Biden megválasztásával kiegyenesedik. Félő, még nem érkezett el az ébredés ideje.
(A három részben közölt írás első része itt olvasható.)
Donald Trump szélsőjobboldali politikájára a Demokrata Párt azzal felelt, hogy kihívójának a párt jobboldali szárnyához tartozó, az establishmenthez immár közel ötven éve kötődő, a háttéralkuk, a bizalmas megbeszélések, a kapcsolatépítés, a tárgyalgatások, a finom nyomásgyakorlás unalmas politikáját folytató Joe Bident választotta.
Ami még az elnöksége első éveiben Barack Obama esetében tenni akarás és elszánás volt, az egykori alelnökénél a tehetetlenségi erők szürke játékává vált. Joe Biden egyetlen előnye, hogy ő nem Donald Trump – ám ezt az erényt balgaság lenne túlbecsülni.
Joe Biden úgy változott, ahogyan a Demokrata Párt, követve az uralkodó széljárást: az 1973-ban Delaware állam szenátoraként Washingtonba került politikus még a vietnámi háború ellen szólalt fel, a kilencvenes évek elején pedig ellenezte az öbölháborút, ám Bill Clinton elnöksége alatt már a jugoszláviai „közbeavatkozás” egyik élharcosa (soviniszta kijelentést is rögzíthetünk, „a szerbek faragatlanok és degeneráltak, gyerekgyilkosok, mészárosok”, nyilatkozta a CNN-nek 1993-ban; „Koszovó márpedig független lesz!”, mondja most, érzékeny demokrataként), de támogatta az iraki háborút is, 2011-ben pedig alelnökként Líbia bombázása mellett foglalt állást, amely során közel 100 civil vesztette életét.
A hetvenes évek elején még az első gazdasági világválság után született, a szociális kiadásokat ösztönző New Deal gazdaságpolitikára esküszik, hogy a hetvenes évek végétől – a jóléti államot felváltó neoliberalizmus szellemében, amely a Demokrata Párt felett csakúgy diadalmaskodott, ahogyan a brit Munkáspárton: Thatcher és Reagan politikájának a legnagyobb győzelme, hogy az ellenfelet is meghódította: Nincs alternatíva! – az adósság lefaragása, a megszorítások, a jóléti juttatások csökkentése mellett álljon ki. Ekkor kapta a deficithéja (Deficit Hawk) gúnynevet.
„Különös módon Ronald Reagan megválasztása – nyilatkozta 1980 novemberében – sokkal jobban megfelel a költségvetési irányvonal tekintetében egy olyan srác számára, mint amilyen én vagyok”. Néha még túl is tett a konzervatívok szándékán, például akkor, amikor egy csoporttal további 100 millió dollárt vont volna el az egészségügyre fordítandó költségvetési összegből. Ezt azonban már a Szenátus is túlzásnak tartotta.
Noha Barack Obama alelnökeként szívesen tetszelgett az afroamerikaiak legnagyobb támogatójaként, ismert, hogy az 1970-es években még a feketék szegregációját felszámolni hivatott intézkedések ellen foglalt állást, például Delaware szenátoraként (amely máskülönben a mandátuma idején nőtt adóparadicsommá) ellenezte a fekete gyermekek buszoztatását, amely programnak az volt a célja, hogy az afroamerikai gyermekek is eljussanak a „jobb környékeken” lévő állami iskolákba. Joe Biden kijelentette,
nem kívánja, hogy a gyermekei „faji dzsungelben” nevelkedjenek fel,
s ennek szellemében cselekedett.
A költségvetési deficit lefaragását célzó erőfeszítései szintúgy hátrányosan érintették a rossz szociális körülmények közt élő kisebbségi csoportokat: még nehezebben fértek hozzá az egészségügyi szolgáltatásokhoz, a csekély állami juttatásokhoz és megnehezült az iskoláztatásuk is.
Ugyancsak nem problémátlan Joe Bident a nemi egyenjogúság élharcosának feltüntetni, hiszen Bill Clinton zaklatási botránya során Clinton mellett állt ki, s maga is zaklatási ügybe keveredett, amelynek a részletei máig nem tisztázottak.
Sokan úgy vélik, Donald Trump után Joe Biden új lendületet adhat az amerikai politikának.
Mi úgy látjuk, az a politika, amelyet Joe Biden képvisel, már megtette a hatását, és messze gyűrűző következményei nem álltak meg az Egyesült Államok határainál.
(A három részben közölt írás befejező része itt olvasható.)
Donald Trump és Joe Biden (Fotó: Jay Godwin és Shealah Craighead /PBS, LBJ Library, Bigstock, Official White House; montázs)
