Szondi Györgynek
Rozsdás tű az én palotám,
épphogy csak anyag,
freskói volt tekintetek,
holtakéi; e tű fokán
átfűzhetik a tereket,
hol bolyonganak.
Rozsdás tű az én templomom,
alig látható,
boltívei volt ujjbegyek,
varrónőkéi; síkomon
nyelvük öltik, rajtam heged
múltjuk, s nem fakó.
Rozsdás tű az én börtönöm,
szinte nincs jelen,
folyosói volt sóhajok,
szeretőkéi; köszönöm
létük, fagyfi: ha meghalok,
vár a szerelem.