Időnként (a politikai szükségletektől függően) visszatérő téma az árak alakulása. A fő korifeusok általában akkor húzzák elő az ing újából ezt a kártyát, ha valami módon igazolni kell az üzemanyag vagy más energiaforrás árának növelését. Ilyenkor, de más alkalommal is azt igyekeznek belénk sulykolni, hogy nálunk kell ezért vagy azért a legkevesebbet fizetni.

Amint általában lenni szokott, ez is csak féligazság, hiszen voltunk mi már milliárdosok is, majd az Avramović-dinár bevezetésekor a havi fizetésünk alig 25–30 dinár volt, de mégis valahogy megéltünk belőle. Igaz, az utóbbi esetben parákat fizettünk a kenyérért, tejért, az elfogyasztott elektromos energiáért.

Csupán az abszolút összegeket emlegetni meglehetősen téves tájékoztatás, lévén, hogy az árakat csak a keresetek függvényében érdemes hasonlítgatni. Ezt azonban az „illetékesek” előszeretettel figyelmen kívül hagyják. Persze, igazuk van, ha azt állítják, hogy tavaly névlegesen tíz százalékkal növekedtek a keresetek, de arról miért nincs szó, hogy egy család az átlagos bevételének több mint egyharmadát kénytelen élelemre költeni, holott nálunk néhány száz kilométerrel nyugatabbra alig tíz százalék ez a tétel? Arról is csak a folyamatosan kukacoskodó ellenzéki sajtóból szerezhetünk tudomást, hogy Szerbia lakosságának egyharmada létfenntartási szempontból a veszélyeztetettek csoportjába sorolható. És azt is szem előtt kellene tartani, hogy a világjárvány következtében, valamint az ország viszonylag hathatós támogatása ellenére már a közeljövőben a dolgozók ezrei kerülhetnek utcára. Őket pedig aligha fogja vigasztalni a tény, hogy decemberben a szerbiai átlagbér ötezer dinárral volt nagyobb, mint egy hónappal korábban. Látszólag ez viszonylag szép összegnek számít, de azt sem lehet elfelejteni, hogy azóta a közműszolgáltatások ára emelkedett, s a napi szükségletek kielégítését szolgáló termékek sem lettek olcsóbbak. Számunkra azonban legérzékenyebb az élelmiszerárak alakulása. Míg Németországban egy átlagos fizetésből a négytagú család tisztességesen meg tud élni, addig nálunk ilyesmiről beszélni sem lenne szabad. Az is tény, hogy a hazai mércével mért minőségű tőkehús a fejlett országok egy részében olcsóbb, mint Szerbiában. A statisztikusok azt is kiszámították, hogy naponta személyenként 2,5 eurót költünk csupán élelemre, ami nemzetközi összehasonlításban ugyan nem sok, de alapul véve az egy személyre jutó napi bevételt, még ez a nyugati országokban úgyszólván semmiségnek tekintett 2,5 euró is komoly tétel a számunkra.

Tévedés lenne azonban csupán a decemberi kereseteket venni alapul, különösen azért, mert újév óta már több mint száz nap telt el, s a gazdasági helyzet csak a politikai nyilatkozatokban javult. Azok a vállalkozók, akik eddig a tartalékaikból éltek, mostanság már ezt nem igazán tehetik, mivel kimerítették a dugi kasszát, s jobb megoldás híján kénytelenek megválni a dolgozóik egy részétől. Ez pedig maga után vonja az érintett családok pénztelenségét, ami a kiskereskedelem csökkenésében csapódik le.

A jelenlegi helyzetnek van egy meglehetősen groteszk vetülete is. A kereskedelem különféle trükkökkel igyekezik magához édesgetni a nyugdíjasokat. Ugyanezt teszik a bankok is, hiszen ma már csak elvétve korlátozzák életkorral az igényelt hitelek odaítélését. Mindkét ágazat ugyanis tisztában van azzal, hogy jelenleg Szerbiában a legbiztosabb jövedelemmel a nyugállományban levők rendelkeznek. Egyelőre! Mégis meglehetősen furcsa helyzet, hogy ők „tartják el” a kereskedelmet és a szolgáltatóipart.

Mindezek azonban nem mentesítik a politikusokat az alól, hogy bennünket rózsaszínű álmokkal „etessenek”, miszerint az életszínvonalunk hamarosan megközelíti a fejlettebb országok nívóját, hiszen az árakat csak a bérekkel összehasonlítva lenne szabad hangoztatni.

Szerző: Both Mihály

Szerbiában egy ember naponta 2,5 eurót, vagyis mintegy 300 dinárt költ élelemre